A magyar színháztörténet egyik legnagyobb színésznőjének nem tudjuk pontosan születési idejét. Pedig a kutatások szerint nem is volt olyan régen, mintegy 140 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot VARSÁNYI IRÉN, a Vígszínház egyik alapító tagja, aki a színház megnyitásának idejében még alig volt 17 éves, be sem fejezte a Színiakadémiát, és a nagyszerű rendező, Ditrói Mór már felfedezte, és Faludi Gábor igazgató már szerződtette. De mivel bizonytalanok ezek a dátumok és évszámok, ne ezek taglalásába merüljünk bele, hanem elevenítsük fel ezt a művészpályát és -életet.

A következőkben olvasható anyagot Sághy Gyula filmrendező gyűjtötte évekkel ezelőtt, az ő áldozatos munkáján alapul az élet- és pályakép leírása, melyet Visi Lakatos Mária írt és szerkesztett meg. A fotók és egyéb dokumentumok nagy részét a Varsányi utódok adták közre, elsősorban a személyes jellegű iratokat és családi fényképeket.

A színésznő szerepképeit nagy számban megtalálhatja az olvasó az interneten, ezért ezeket itt nem ismételjük. Javasoljuk megkeresni a Facebook oldalait épp úgy, mint a Varsányi Irén címszó alatt megjelenő anyagokat.

Az alábbi címekre kattintva olvashatók az egyes fejezetek.

ELSŐ RÉSZ

INDULÁSA

Szülőhelye és gyermekkora

A színiakadémián

A millennium Budapestje - Új színház születik

SZÍNÉSZI PÁLYÁJA

Színházi szerepei

Filmszerepei

MAGÁNÉLETE

Házasság, gyerekek, otthon

Kaland vagy szerelem?

Betegsége és halála

MÁSODIK RÉSZ

„Mert mi volt ő voltaképpen a színpadi művészetben?
Az örök asszony. A rejtélyes, örök téma. Pedig ő maga
Milyen egyszerű, világos, igaz. Bájos gyengéd, hűvös és
forró, együgyű és eszes, őszinte és ravasz, szent és kacér
nyílt és alattomos, hűséges és hűtlen, a szerepe szerint,     
                        de mindig asszony!”

                                                                    Hegedűs Gyula

EMLÉKEZÉSEK VARSÁNYI IRÉNRE

Bródy Sándor: Színésznők

Kosztolányi Dezső: Arckép Varsányi Irénről

Mátrai Betegh Béla: A szem, a hang, az arc

Gyergyai Albert: Irénke

Schöpflin Aladár: Varsányi Irén

INTERJÚ

Kosztolányi Dezső: Színésznő a színésznőről

VARSÁNYI ÉS A FILM

Nemeskürty István: Varsányi a magyar film történetében

Varsányi Irén némafilmjei (Sághy Gyula összeállítása) 

GYŐR

19. század végén Győr Nyugat-Magyarország egyik legjelentősebb városa, melynek fejlődését meggyorsította a Bécs felé vezető szárazföldi és vízi út szerepe a kiegyezést követő ipari-közlekedési fejlődésben. A 18. században, amikor Pest és Buda még korántsem játszott központi szerepet az ország életében, a Duna-parti Komárom mellett Győr számított a nyugatról beáramló kereskedelem és népességmozgás utolsó jelentős állomásának. Az 1890-es évekre a város lakóinak száma és foglalkozása, megszaporodó középületei, lakóházai alapján Győr a polgárosodó Magyarország egyik jelentős helyszíne lett. A folyóparti fekvés, a nyugati főútvonal közelsége vonzotta a kereskedést és víz menti iparágak, főként a malomipar és a hozzá kapcsolódó mesterségek terjedését, ami kedvezett a biztos megélhetést kereső zsidó kereskedők és iparosok megtelepedésének.

Családja és gyermekkora

         Az Inotán született és fiatalon megözvegyült haszonbérlő, Wollner Antal 23 évesen, 1875. augusztus 18-án, Új-Szőnyben házasodott másodszor, amikor a 15 éves Tehel Linát vette feleségül.  A menyasszony szülei, (a Nyitra megyei Megyeresen gazdatiszt Tehel Simon, és a Kiskesziből származó Grünwald Netti) voltak a tanúk.  Végigtekintve a Wollner család tagjainak születési és lakóhelyét, nyomon követhető, hogy (Veszprém)Varsánytól Kiskeszin, (Vár) Palotán, Inotán és a Győrhöz közeli Megyeresen áthaladó körrel jelölhető területről vándoroltak a városba. Őket is, mint oly sokakat, a jobb megélhetés reménye vezette. Győr egyik régi belső, de akkoriban inkább szegényes városrészébe, a Káptalan-domb alatt telepedett meg a házaspár, a mai Király utca 8. és Baross Gábor út 2. sarkán álló, 1861-ben épült házban, a későbbi Takarékpénztár épületében.  Alig két év múlva, 1877. augusztus 11- én¹ itt segítette világra Markovits Mária bábaasszony Wollnerék kislányát, ahogy erről a félig német, félig magyar nyelvű anyakönyv kivonata tanúskodik. Az augusztus 23-án kelt hitközségi bejelentés szerint a gyermek a Malvin nevet kapta.

A ház, ahol született:

Anyjával és féltestvérével, Klárival:

Apja:

A szülők hamarosan elváltak, majd mindketten újraházasodtak, s a mama második házasságából született Klári, Malvin féltestvére. A sors úgy hozta, hogy Lina asszony második férje, Fürst Arthur is korán elhunyt, így az asszonynak igencsak szerény anyagi körülmények között kellett egyedül nevelnie a két leányát. Az energikus asszony azonban tudta, hogy gyermekei nevelésén sok múlik, mindet megtett azért, hogy a hitközségi elemi után az újonnan alapított, jó nevű városi polgári iskolába írathassa nagylányát, ahol Malvin hamarosan kitűnt szép szavalásával, előadói tehetségével, melynek fejlesztést tanárai is támogatták. Győrött, az 1872. évi közoktatás-fejlesztési program megvalósításában kimagasló érdemeket szerzett Vargyas Endre tanfelügyelő és Vargyasné Petz Vilma tanár. Iskolaszervező és oktató munkájuk során sokat tettek a szegény sorsú, szerény jövedelmű szülők tehetséges gyermekeinek támogatásáért. A nagyobbik Wollner lány 1894-ben be is tudta fejezni a négy polgári iskolát.  Az 1926-ban megjelenő Blaha Lujza Emlékalbum² Jelenkor színészei című fejezetében a már híres színésznő, Varsányi Irén így vall erről: „Győrben születtem. Már mint iskolás lány nagyon sokat szavaltam, minden iskolai ünnepélyen szerepeltem, s maga az iskolaigazgató ajánlotta, hogy színi iskolába iratkozzam be.”

         A magyar színháztörténet számon tartja,³ hogy a fejlődő Győr már a 18. századtól állandó befogadója volt az ország területén működő vándorszínész-társulatoknak, az erősödő városi polgárság kedvelte és támogatta a színházat. Korábban inkább német nyelvű társulatok jártak arra, de hamarosan megjelentek a magyar nyelven játszó truppok is a városban. Az első kőszínház épületét 1798-ban, Reinpacher József kávés magánvállalkozásaként építették fel, ami nagy haladás volt a korábbi, fából ácsolt teátrum után.  A 19. század végére a százéves épület - nélkülözve a felújítást - igen lepusztult, de még több mint harminc évig szolgált a város színháza gyanánt, befogadta a téli és a nyári szezonban a Győrbe látogató társulatokat. Az állandó társulatok vidéken akkoriban még kevés helyen találtak a játszáshoz megfelelő körülményeket,  „Az állandó színjátszás az 1870-es években feltételezte a rendszeres városi (törvényhatósági vagy civil) gondoskodást – vagy legalább gondolkodást – a színházügyről, valamint a megfelelő, lehetőleg korszerű színházépületet.”⁴ A 19. század utolsó harmadában Győr azok közé a városok közé tartozott, melyek a téli idényben is fogadtak társulatot, és a színház többféle fenntartási módjával kísérleteztek, beleértve az egyleti támogatástól a részvénytársasági bérbe vételi formáig, vagy ha így sem volt kifizetődő, több város „színházi szövetségével” is próbálkoztak. A győri színház híres volt arról, hogy itt „lépett fel először Kölesi Lujza, a későbbi Blaháné…Győrött került a színészethez Krippel Mária is, Magyarország legnagyobb tragikája: Jászai Mari”.⁵

Malvin már kislánykorában megismerkedett a színházzal, nem is lehetett ettől visszatartani, majd alig volt tizenöt éves, amikor anyjával és húgával együtt Budapestre költözött, hogy a színi akadémián tanulhasson. A Blaha Lujzáról szóló emlékkönyvben Varsányi így folytatta emlékeit: „Édesanyámmal az iskolák elvégzése után fel is jöttem Pestre és beiratkoztam a Színiakadémiára, ahová, dacára fiatal koromnak, felvettek.”⁶

^BUDAPEST

A hivatalos színészképzés ekkor már több mint negyedszázadra tekintett vissza a fővárosban.⁷ A pesti színésziskola 1865-től Színészeti Tanoda néven működött és a jó hírű intézményben a nemzeti színjátszás legjobbjai oktatták a fiatal ígéreteket. A Tanoda az Újvilág utcában (ma Semmelweis utca), a 16. számú ház egyik harmadik emeleti lakásában kezdte működését, ezt azonban „… hamar kinőtte, ezért gróf Festetics, [a főigazgató] más hajlék után nézett. Először az elméleti órák számára külön keresett helyet, s a hetvenes évek elején a Vármegye utca 9. szám alatt bérelt ki egy lakást, ám olyan házban, ahova „tisztességes lányok nem tehették be a lábukat”, így az elméleti oktatás egy ideig szünetelt. 1874-ben aztán a Dohány és a Kereszt (ma Kazinczy) utca sarkán lévő ház harmadik emeletére – százharminchárom lépcső! - költözött az egész iskola. Ez a lakás is szűknek bizonyult, ezért 1875 őszén a tanoda Nemzeti Színház bérházába, a Kerepesi (ma Rákóczi) út 1. szám alá költözött, s itt működött 1905-ig.”⁷ Az 1882-es évtől kezdve a végzett hallgatók oklevelet kaptak, amellyel igazolni tudták, hogy sikerrel befejezték az iskolát. Korábban sok kárt okoztak az intézmény hírének azok a színészek, akik tanulmányaikat félbehagyva szerződtek – főleg vidéki – társulatokhoz, s felkészületlenségükért igazgatóik a tanodát okolták. Ez ellen az iskola eddig úgy próbált védekezni, hogy a végzett növendékek listáját megküldték a színi direktoroknak. Az intézmény 1885-ben felvette az Országos Színésziskola nevet, majd 1887-től – mikor a zene- és színművészet oktatásának intézményeit közös igazgatás alatt egyesítették –az Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémia elnevezést viselte. 1893-tól pedig véglegesen önállósult, és Országos Királyi Színművészeti Akadémia néven működött tovább.

Wollnerné és két lánya Pestre jövetelekor, 1894-ben is változások zajlottak az iskola életében. Dr. Váradi Antal lépett nagy elődje, Paulay Ede igazgató örökébe és ekkor nyerte el az intézmény az „akadémia” megnevezést is. Váradi igazgatói munkássága évtizedekre meghatározta az iskola munkáját. Ekkoriban már felvételi vizsga előzte meg a színi tanodába kerülést, sőt előkészítő is „szűrte” a növendékeket. Négy évről háromra csökkent a képzés ideje, de egy előkészítő évet is beiktatott Váradi. Ezt a rendszert azonban csak 1907-ig tudták fenntartani, mert a felvételi vizsga nélkül felvett előkészítősök egyre növekvő számának oktatása túl nagy feladatot rótt a tanári karra. Egyébként a felvételt nőknél a 15 éves, férfiaknál a 18 éves korhatárhoz és erkölcsi bizonyítványhoz kötötték. Wollner Malvint külön engedéllyel vették fel, mert még éppen nem érte el a korhatárt. A színiakadémia tanári karának tagjai a korszak legkiemelkedőbb színészei és legtekintélyesebb művészegyéniségei voltak.

Következő rész: A színiakadémián

Lábjegyzetek:

¹ Varsányi Irén életrajzai, a róla szóló lexikoncikkek és írások 1876-tól 1880-ig, augusztus 11-től 16-ig többféle születési dátumot jelölnek meg. Jelen írásunkban - Sághy Gyula kutatásai alapján - az 1879. augusztus 16-át fogadjuk el V. I. születési dátumának.

² Blaha Lujza Emlékalbum (Szerk.: Porzsolt Kálmán), Blaha Lujza Emlékalbum Kiadóbizottsága, Budapest. 1926. 148. o. Továbbiakban: BL Emlékalbum.

³ Magyar Színművészeti Lexikon. A magyar színjátszás története. (Szerk.: Schöpflin Aladár) II. köt. Kiadja: Az Országos Színészegyesület és nyugdíjintézete. Budapest, 1931. 162. o.
Továbbiakban: MSZL

⁴Magyar színháztörténet 1873-1920. (Szerk.: Gajdó Tamás). Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2005. 238. o. 

⁵ MSZL 164.o.

⁶ BL Emlékalbum, 148. o.

⁷ Nánay István: Tanodától – egyetemig. Az intézményes magyar színház- és filmművészképzés száznegyven éve. Színház- és Filmművészeti Egyetem, Budapest, 2005.

 A kis Wollner lány gyorsan kitűnt társai közül finom mozgásával, kellemes, árnyalt hangjával. Amikor Császár Imre, a kiváló színész és tanár megismerte új tanítványát, kijelentette, hogy „ez a gyerek túl fog szárnyalni mindnyájunkat.” Akadémistaként rendszeresen statisztált a Nemzeti Színházban és a hozzá tartozó Várszínházban, (ez másodévtől kötelező gyakorlat is volt a növendékek számára), de játszott mellékszerepet a kis „színinövény”, Madách Imre Az ember tragédiájá-ban, Shakespeare Hamlet-jében, a Rómeo és Júliá-ban, Gorkij Proletárok-jában is. 1896 elején pedig, a Várszínházban, a színiakadémisták vizsgaelőadásán, Molière Dandin György című komédiájában Varsányi a szobalány szerepét játszotta. Tanárai tanácsára ekkor kezdte használni a magyarosan hangzó Varsányi Irén nevet. Akkoriban, de már korábban is, ez szinte követelmény volt a színészi pályát választók számára.

        A növendék minden egyes színpadra lépése felkeltette a szakmai figyelmet. Ditrói Mór, a Kolozsvárról nem régen átszerződő és ottani társulatának színe-javát magával hozó direktor és rendező, már verbuválta a tervezett új színház, a Vígszínház számára a tagokat, amikor az egyik év végi vizsgaelőadásán megnézte Varsányit is és azonnal vitte magával a megriadt másodéves lányt, meg sem álltak Faludi Ferenc úr irodájáig, aki azonnal szerződtette a jövendő Vígszínházba, noha még oklevél sem volt a kezében. Varsányi a már idézett nyilatkozatában, így emlékezett ezekre az időkre. „Ditrói, a zseniális Ditrói vezetett. Én bátortalan és félszeg voltam. Féltem. Istenem, ha húsz évvel előbb születek, bizonyára tehetségtelenebb színésznőnek tartanak. Nem tudtam talárosan ágálni. Csak önmagamat tudtam adni, egyszerűen, félszegen. Ditrói öntött bátorságot belém. Ditrói tanított meg arra, hogy ezt az egyszerűséget önérzetesen és öntudatosan hordozzam. Ő szabadított fel a félelem alól. Neki köszönhetek mindent.”⁸ Ezek a szavak egyértelműen bizonyítják, hogy felfedező mesterének Ditróit, a Vígszínház első művészeti igazgatóját vallotta, noha a színházi szakma jó szemű, biztos ítélőképességű egyéniségei, mint például tanára, Somló Sándor, vagy idősebb színésztársa, Fenyvesi Emil, az író és drámaíró Bródy Sándor is szinte egyszerre figyeltek fel rá, amikor megjelent a színpadon. Az 1895-96-os tanév végén kézhez kapta a drámai tanszéken szerzett, Wollner (Varsányi) Irén névre kiállított oklevelét, és még az évben a Vígszínház tagja lett. Ditrói éles szemmel vette észre az alig tizennyolc éves kislányban az általa elképzelt új színház új típusú színésznőjét, a mást, a természetest, keresetlen, eszköztelen stílusát, a kor mindennapi Pest nőjének egyik lehetséges megtestesítőjét. Éppen ilyen színésznőre volt szüksége.

Következő rész: A millennium Budapestje - Új színház születik

Lábjegyzet

⁸ Blaha Lujza Emlékalbum (Szerk.: Porzsolt Kálmán), Blaha Lujza Emlékalbum Kiadóbizottsága, Budapest. 1926., 148. o.

A millennium évére, 1896-ra a rohamosan épülő-szépülő főváros ünneplőbe öltözött. Már az 1885-ben, a Városligetben rendezett Budapesti Országos Általános Kiállítás is - mintegy a millenniumi kiállítás főpróbájaként -  bemutatta az ország és a főváros fejlődését. Ezt követően sok éven át folytak a viták egy új fővárosi színház felépítéséről.  Akkoriban a hirtelen nagyvárossá nőtt Budapesten mindössze három világvárosias színház működött. „Az egyik az Opera. A másik a régi Nemzeti Színház a Rákóczi út elején, a Múzeum körútnál. A harmadik a Népszínház, a Körút és a Rákóczi út sarkán: később majd hatvan éven át ebben játszik a Nemzeti.” – írja Magyar Bálint.⁹ Majd felsorolja a városban működő jelentéktelenebb, de kétségkívül a nagyvárosi léthez hozzátartozó kisebb, igénytelenebb színházakat és műsoros mulatókat, melyeknek „igen vegyes a közönsége”, „úri hölgyeknek nem való” - idézi a korabeli megjegyzéseket. Csak a Nagymező utcai Somossy-mulatót találja még érdemesnek említésre, ugyanis ezen a helyszínen alakul meg később a Fővárosi Operettszínház, amelyet a korszak Európa-szerte híres Fellner és Helmer-féle színházépítő cége épített 1893-94-ben. Korábban ugyancsak ez a cég tervezte és építette a mai Blaha Lujza tér helyén az 1875-ben megnyitott Népszínházat is, mely később, az 1964-es lebontásáig a Nemzeti Színháznak adott helyet. „És végül ’Budapest legújabb színháza’.  – Ez lesz a Vígszínház a Lipót körúton.”

 A hirtelen nagyvárossá nőtt Pesten kevés a színház. Színház kell, de miből? A korabeli Magyarországon a színház mint vállalkozás – ahogy Magyar Bálint fogalmazza – a „gátlástalanabb, ám frissebb szellemű vállalkozók vadászterülete”¹⁰Széchenyi István már 1837-ben a nehezen létrejött első nemzeti színházat (1840-ig Pesti Magyar Színház néven) is részvénytársasági formában képzelte megalapítani és működtetni, azonban ebben is, mint oly sok mindenben, túlzottan előreszaladt a honi lehetőségek és körülmények között. A magyar színházak ez ideig vagy mecénások támogatásával, vagy önerőből épültek és működtek, az utóbbiak nem túl nagy sikerrel, szinte eleve bukásra ítélve. A mecénási támogatás pedig jogot formálhatott a beleszólásra színház műsor- és igazgatási politikájába. Az 1908-tól a Népszínház épületében játszó Nemzeti Színház 1884-ben szabadult meg attól a tehertől, hogy a drámai előadások mellett az operának is és az ún. népszínműveknek is helyet kellett adnia. A 1890-es évek második felére pedig az elsősorban francia importáru, a könnyű, sikamlós vígjáték és az ún. társadalmi dráma divatja kényszerítette rá a Nemzetit, hogy a klasszikus drámairodalom mellett, sőt olykor annak rovására, felvegye ezeket műsorrendjébe. A változó város változó közönsége körében megérett egy új típusú színház igénye, egy olyan színházé, mely független irányítással kielégíti a növekvő számú, új típusú közönség, a városiasodó, gazdagodó pesti polgár ízlését.

         Sokat vitatták, hogy voltaképpen ki, vagy kik alapították a Vígszínházat. Akárhogy is, az bizonyos, már az alapítás módja is újmódi volt. „Maga az ötlet Fekete József hírlapíróé, aki egy Magyar Szalon című képeslap szerkesztője és tulajdonosa. Társa, Silberstein-Ötvös Adolf hírlapíró, a Pester Lloyd színházi kritikusa és egyben Fekete lapjának munkatársa. A színházalapítás és -építés körül kialakult sokféle akadály és kifogás azonban csak akkor hárult el, amikor a Nemzeti Színház és az Opera korábbi intendánsa, gróf Keglevich István csatlakozott az alapító csoporthoz és még a Magyar Szalont is megvásárolta. Ekkor megalakították a Magyar Vígszínház Egyletet, melynek a támogatás megszerzése (ingyen telek kérelme a fővárostól), kamatmentes állami kölcsön szerzése és egyéb adományozások begyűjtése lett volna a feladata. Az építési engedélyt még 1891-ben megkapták, de ingyen telekhez nem jutottak. Közben formálódott a gondolat, hogy a város még „érintetlen” ipari részén, a túlnyomórészt Weisz-tulajdonban levő fatelepek helyét kellene megszerezni. A támogatók száma egyre nőtt. 1894-ben megalakították a Magyar Vígszínház Részvénytársaságot 203 taggal. A tagok között megtalálhatók a kulturális és politikai élet vezető egyéniségei (Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő stb.), az arisztokrácia és a pénzarisztokrácia is képviselteti magát gróf Andrássy Tivadar, Széll Kálmán, Weisz Manfréd stb. személyében. Ezt követően a részvénytársaság kétszáz koronás részvényeket bocsátott ki, majd kamatmentes állami kölcsönt igényelt az építési költségekre. A képviselőház, parázs vita után, nem szavazta meg az állami kölcsönt. Ekkor már azonban egy igazi üzletember, Faludi Gábor, a magyar századvég jellegzetes self-made-manje, a vidékről felkerült fakereskedőből sikeres vállalkozóvá felnövő nagytehetségű pénzember is az alapító élbolyban volt. Keglevich gróf, a volt operaházi intendáns ajánlotta őt, aki látta Faludit meggazdagodni az operajegyek sikeres terjesztéséből és eladásából. 1894-ben, a rendezőként csatlakozó (majd Keglevich-csel való nézeteltérései miatt hamarosan kiváló) Váradi Antallal (a Színiakadémia igazgatójával) és a legnagyobb részvényesek közül való dr. Szécsi Ferenccel Faludi megalakította a Vígszínház Bérlőtársaságot, amely megszerzi a szükséges magánkölcsönt az építkezés elkezdéséhez, és a Bérlőtársaság feladatául jelöli meg a majdani színház üzemeltetését oly módon, hogy ez veszi bérbe majd a színházat a Részvénytársaságtól a megnyitástól kezdve tíz éven át (1906-ig).

       A legnagyobb részvényesek között feltűnt Szécsi Ferenc egy frissen meggazdagodott család bohémnek látszó (vagy tán az is) fia, dr. Szécsi Ferenc, aki ügyvéd volt ugyan, de színházi kritikusként is ismerték. Szerelme volt a színház, több saját darabját bemutatták, és sok színdarabot is fordított. Ugyanakkor apósa egy tekintélyes építőipari cég beltagja. Dr. Szécsi lépett be a vállalkozásba a legnagyobb tőkerésszel. 1904-ig ő volt a színház első dramaturg-igazgatója. Végül, hogy bezáruljon a kör, testvére, Szécsi Illés földbirtokos-gyártulajdonos is a társaság tagja lesz, és hamarosan feleségül veszi a színház legfelkapottabb ifjú színésznőjét, Varsányi Irént. De ne fussunk előre! Hiszen még fel sem épült a színház, amelyről oly sokat cikkezett a sajtó és oly sokat beszéltek a városban.

Épül az új színház

Az építkezés elindult. Fellner és Helmer cége egyetlen esztendő alatt felépítette a remek épületet, ami egy csapásra megváltoztatta a városnak ezt az elhanyagolt, sivár részét, ahol „Sem jobbról, sem balról az új színház közelében semmiféle számba vehető, tisztességes épület! A legközelebbi valamire való vendéglő az Újvilág, a Nájwelt, ahogy az akkori németbe ojtott pesti zsargon nevezte volt. Ez is az indóház közelében. Aztán egészen a Vígszínházig úgyszólván vége volt a világnak” – írta Szerémy Zoltán a Vígszínházról szóló emlékezéseiben.¹¹  A Leopoldstadtnak, azaz a Lipótvárosnak ez az akkoriban külső részének számító vége, azonban néhány év alatt átalakult. A malmok és fatelepek, a sörfőzdék és fegyvergyárak, a rosszhírű kocsmák, nyilvános házak negyede eltűnik és a környék a nagyvárosi élet új színtere lesz. Gyors egymásutánban épülnek a három-, négyemeletes bérpaloták, az addig sokat bírált, mert nem eléggé kihasznált Margit híd is ekkor kapta meg igazán azt a szerepet, melyet az előrelátó városatyák és várostervezők elképzeltek. A Duna folyásiránya felé tekintve, néhányszáz méterrel lejjebb, a lebontott Újépület helyén épülő bankpalotákkal és bérházakkal, a Nagykörút fokozatos kiépítésével és a Nyugati pályaudvar felőli városrész becsatolásával, a Duna-part felől már emelkedni látszó Új Országházzal, majd 1908 után a Margitsziget közparkká nyilvánításával nem volt többé kétséges sem a híd szerepe, sem az, hogy a főváros új városrésze, sőt központja van itt születőben. A színház épületé még egy ideig deszkakerítések és rogyadozó földszintes házikók között ragyogott ki, de megjelenését követően nagy iramban nőttek ki a földből körülötte, és egyre feljebb, a Rákos homokját megkötve, az elegáns, tágas, egyre több fürdőszobás lakást magukba foglaló bérpaloták, mintegy magukhoz vonzva a gazdagodó középosztálybeli lakosságot. Ennek az egyszeriben divatossá vált negyednek a Vígszínház lett legszebb éke.

 A színház megnyitása

     A Vígszínház 1896. május 1-jén, (éppen Faludi Gábor születésnapján) Jókai Mór új darabjával, A Barangokkal nyitotta meg kapuit. A szatíra ma is aktuális; megtalálhatók benne az adásvételi machinációk a kukoricával; egy rabló, aki egy kis balkáni ország küldöttének álcázza magát; léggömb, amelynek oldalán hirdetés olvasható; fölvágó, gazdagságukat egymásra hazugságokkal ráduplázó, parvenü asszonyok; városi link alakok. Mégsem volt igazi sikere, hamar lekerült a műsorrendről.

A megnyitón teljes volt díszkivonulás, „tout Pest” ott volt. Az ünnepélyes színházavatásról így számolt be Molnár Géza a Fővárosi Lapokban.

         „Az ezredik májusban a víg múzsa beköltözött saját házába, hogy a gyöngyvirágot már most két marokkal szórhassa az emberek szeme közé.

         Mikor az ezredik termő májust köszönti minden szív, akkor az ezeréves termésből a víg múzsa leszakasztja magának a jókedvet, a derűt, az örök időkre szóló vidámságot.

         A levegő az elmúlt hetekben tele volt izgalommal és disszonanciákkal, néhány hétig pedig tele lesz illattal és összhanggal – soha jobbkor nem nagykorúsíthatta volna magát a víg múzsa. Gyűjtőlencséje lesz majd ezután minden szétreppenő mosolynak: bizalmasnak és csípősnek.

Első mosolyát ma este láttuk. Kedves és őszinte volt, nem oly sztereotip, mint egy balerináé. Kozma Andor idézte föl Prológjában.

Miután Barna Izsó Ünnepi nyitány-a ugyanis elhangzott, a „Vígszínház szelleme” (Lenkei Hedvig) kidugta kacér fejét a függönyön, és menten üdvözölte a közönséget. Bemutatta magát minden póz nélkül. Szellem bár – mondotta –, de azért nem lesz unalmas. Kerüli majd a sablont, a pátoszt, a frázist, a görögtüzet. Tulajdon hajléka, íme, készen áll: a szétnyíló függöny mögött feltűnik a Vígszínház épülete […]

A Prológ valóban rendkívüli és frappáns hatást tett a közönségre. Kozma a „nemtő-irodalmat” friss utakra terelte: múzsáját, aki nem kenegeti magát ókori olajokkal, hanem ibolyaparfümöt használ, és pástétomra és Mummra vágyik, egy csapásra megszerette mindenki.

Ez a prológ gúnyirat a prológok ellen – programbeszéd a bevett programok ellen.

A program- és szűzbeszédet Lenkei Hedvig eleganciával és kellemmel mondta el. Társai: Gál Gyula, Balassa Jenő és Beregi Oszkár pedig nagyon intelligens szavalóknak bizonyultak.

Az ünnepi darabot, a Barangok-at Jókai Mór írta. Nincs is senki, aki annyi fenséges derűt lopott szívünkbe, még mielőtt a víg múzsa szert tett volna mostani autonómiájára, mint Jókai. De van-e díszletfestő, aki napsugarasabb dekorációkat festene; van-e jelmezszabó, aki emberre tarkább és ragyogóbb kosztümöt szabna; van-e színházi világítómester, aki erősebb fényhatásokat tudna előidézni, mint ő? E soknemű mesterségét csak legfőbb művészete képes elhomályosítani: s ez szívének csudás lüktetése […]

A darabban kétféle Barangok szerepelnek: a grófi Baranghok – mint látjuk, h-val a név végén – és a bárói rangra emelt új Barangok, h nélkül. Jókai már most persziflázsát nyújtja a címkórságnak, a hóbortos nagyzásnak és a túltengő üzérkedésnek. Barang Tamás (Szathmári) is, a felesége (Nikó Lina) is úgy óhajtanák, hogy fiuk, Siegfried (Tapolczay) jelöltetné magát Peonia fejedelméül. Siegfried azonban a reá váró milliók dacára is józan gondolkozású fiatalember, aki udvarol Barangh Ibolykának (Varsányi Irén) – a grófi ágból –, és komolymunkára vágyik. Mikor a vojvodaságot kereken visszautasítja, szülei kitagadják. Egy hősi tettével azonban lefegyverzi őket. A fejedelmi állást ugyanis egy egzotikus öltözetű úr (Mátrai B. Béla) ajánlotta föl nekik; erről az úrról, aki Peonia követjének vallotta magát, kiderül, hogy epiruszi rablóvezér. A haramia pisztollyal a kezében követel az öreg Baranghtól egy potom milliót, és ráadásul magával akarja vinni Ibolykát is. Siegfried azonban a döntő pillanatban megragadja, és beülteti egy ballon captif-ba, amelyet a Barang-cég kerékpárreklámokra készíttetett. A léggömb a brigánttal fölszáll az egekhez, és utána Barangék is úgy érzik magukat, mint a hetedik mennyországban. Ott kötik meg aztán Siegfried és Ibolyka, valamint két másik Barangivadék (Delli Emma és Fenyvesi) házasságát.

A darabban szerepel Tallérossy Zebulon (Sziklai Kornél) is, akit a kormány a millennium tartalmára kinevez anyakönyvvezetőnek! A második fölvonás végén pedig a Barang család tagjai elmés és jóízű tósztokat mondanak a királyra, a hazára, a népre – e pohárköszöntők adják meg a darabnak az alkalmi bélyeget.

A szereplők közül többen komoly figyelmet keltettek. Delli Emma a bicikliversenyen győztes sportladyt frissen és kedvesen játszotta. Rokonszenves fiatal hölgy Varsányi Irén; őt is, mint Lenkei Hedviget egyenesen a színésziskolából szerződtették. (Saját kiemelés.) Becses erőt nyert a színház Tapolczay Dezső személyében, aki nagyon jó poentírozással és közvetlenséggel beszél. Hegedüs Gyula is jelét adta ízlésének és természetes modorának. Szathmáry Árpád, Nikó Lina, Hunyadi Margit, Molnár László, Fenyvesi Emil, Sziklai Kornél és Mátrai B. Béla hosszabb-rövidebb ideig vagy tagjai, vagy vendégei voltak valamelyik pest-budai színháznak: ezen a réven ismerjük őket, éspedig nagyobb részüket előnyösen. Egy nem közönséges ízléssel berendezett szalon is szembetűnt.

A nézőtér fényes volt, akár csak egy théâtre paré: a hölgyek estélyi öltözékben, az urak frakkban jelentek meg. Ott láttuk Perczel Dezső és Fejérváry Géza báró minisztereket, Andrássy Aladár és Géza grófokat, Esterházy Mihály herceget, Odescalchi herceget, Széchenyi Imre és Béla, Csekonics Endre, Károlyi Tibor és Teleki Tibor grófokat, Nopcsa Elek báró kormánybiztost, számos országgyűlési képviselőt és a Nemzeti Színház törzsközönségének túlnyomó részét.

A Prológ után zajosan hívták Kozma Andort, aki aztán hosszú unszolásra meg is jelent a deszkákon. A Barangok egyes fölvonásai után minden tenyér és minden ajk Jókait szólította. A költő ott ült egy másodemeleti páholy hátterében, elbújván a kíváncsi szemek elől. Csak néha lehetett látni, amint egy fej előrehajlik Feszty Árpádné úrnőhöz. Mikor a közönség ovációi egyre hangosabbak lettek, Jókai is viszonozta az üdvözlést, és többször meghajtotta magát.

A közönség és a Vígszínház múzsája ma este pompás hangulatban ülte meg kézfogóját. Szívből kívánjuk mindkét félnek, legyen a frigy tartós és zavartalan.”

Következő rész: Színházi szerepei

Lábjegyzetek

⁹ Magyar Bálint: A Vígszínház története. Alapítástól az államosításig 1896-1949. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1979. Budapest. 5. o. Továbbiakban: MB

¹⁰ MB: u. o.

¹¹ Szerémy Zoltán: Emlékeim a régi jó időkből. Kiadja: a Budapesti Színészek Szövetsége, Budapest, 1929. 160-161. o. (A továbbiakban SzZ)

 A tizennyolc éves Varsányi Irénke ott volt ugyan az ünnepélyes megnyitó előadás színpadán, de szerepe alig volt több egy statiszta jelenléténél. Veleszületett szerénységére utal az emlék, melyet Szerémy Zoltán így mesélt el emlékező könyvében. „Valamelyik »nagyfejű« színész megkérdezte tőle, hogy ’Hát maga mit játszik, kislány?’... Óh, én még nem játszom semmit kérem, csak részt veszek az előadásban.”¹²  - válaszolta Varsányi. A kritika azonban észrevette a „rokonszenves fiatal hölgy” -et a sikeresnek éppen nem mondható darabban, de az előadás néhány este után lekerült a színről. Annál nagyobb sikert aratott a négy nap múlva bemutatott A. Bisson: Az államtitkár úr című vígjátéka. Ezt az előadást látogatta meg I. Ferenc József is. Bárdi Ödön, a színháznak ugyancsak alapító tagja emlékeiben úgy emlékszik erre az előadásra, „amely valóban forradalom volt a magyar színészet történetében.”¹³ Ugyanakkor Bárdi azt a nem gyakran említett tényt is leírja, hogy az első évben „a színházat mégsem látogatta a közönség. Nagy csalódás ért mindenkit [a színház vezetőségét és társulatát, LM. megj.] abban a hitében, hogy a Millenáris kiállítás ontani fogja a vidékről felözönlő embertömeget…de ezek este holt fáradtan a Weingruber asztalai mellett élvezték a bosnyák zenekar kitűnő muzsikáját a csinos fiatal karnagy vezénylésével, akit úgy hívtak, hogy Lehár Ferenc… A színház vezetősége és társulata pedig leste a csodát, várta, hogy mikor fog megtörni a jég? És a csoda egy év múlva elérkezett. 1897. május 8-án színre került a P. Potter Trilby című színműve, de Varsányi Irén ebben sem kapott szerepet…hogy mégis hamarabb érte el az őt megillető helyet…azt Delli Emma házasságának köszönhette, aki egy időre visszavonult a színpadtól. Ekkor eljátszhatta Delli két híres szerepét. Eljátszotta, és Delli Emma két remek alakítása rögtön feledésbe merült. E két szerepben megszületett a nagy színésznő, és Delli vissza sem jött többé a Vígszínházba. A Nemzeti Színházhoz szerződött.” ¹⁴

 A Trilby címszerepével indult el igazán Varsányi pályája, és ekkor kezdődött el a Vígszínház első korszakát jellemző előadások sorozata, az akkoriban népszerű kortárs francia (G. A. Caillavet, R. Flers, G. Feydeau, E. Labiche) német, angol és olasz (K. Bracco, F. Schönthan, P. Potter és A. Pinero) szerzők darabjainak szériája, melyek olykor frivol, könnyed nőalakjait Varsányi Irén sorra eljátszotta, mégpedig olyan sikerrel, hogy azonnal a közönség kedvence lett. Sajátosan meleg hangszínével, jó mozgásával, finom humorával elevenítette meg e művek jellegzetes nőtípusát: a századelő frivolan könnyed francia (vagy inkább pesti?) polgárasszonyát. Adottságai, művészi ösztöne, alkata pontosan megfelelt az új színházi stílusnak, és a nagyvárosiasodó Pest közönségének, de mindenekelőtt a Kolozsvárról ideszerződő Ditrói Mór művészeti elképzeléseinek. Ditróinak nagy tervei voltak, ugyanis jó érzékkel észrevette, hogy a régi, deklamáló, főként külsőséges gesztusokkal kísért játékstílussal nem lehet a közönséget a színházba csalogatni.  Megérezte, hogy az új színházban új játékmodort és -stílust kell kialakítani, az új közönség úgy szeretne szórakozni, hogy magára, avagy inkább a mellette ülőre ismerhessen, miközben nagyokat nevet vagy éppen elérzékenyedik.  Amikor Ditrói felfedezte Varsányit, a minden manír nélküli, őszinte természetességet látta meg benne, Varsányi színpadi egyéniségét megfelelő környezetbe is tudta állítani, olyan partnerek mellé, akiktől - irányítása mellett –a fiatal művésznő is sokat tanulhatott, hiszen ezek a színészek. A volt kolozsvári igazgató magával hozta társulata színe-javát, de a színház vezetői szerződtettek máshonnan is ismert művészeket, akikben látták a készséget és a tehetséget az új stílusra. A Nemzeti Színházból áthívták Vízvári Gyulát, a már nem fiatal, de groteszken vonzó, komikusan keserű népszerű és nagyszerű jellemszínészt és feleségét, Szigeti Jolánt, akiket követtek olyan, többnyire már saját szerepkörrel rendelkező színészek, mint Beregi Oszkár, Fenyvesi Emil, Góth Sándor, Hegedűs Gyula, Szerémy Zoltán. Aradról került fel Gál Gyula és Delli Emma. Váradi Antal verbuválta Lánczy Ilkát, Hunyady Margitot, Haraszthy Hermint, Ráthonyi Ákost, Tapolczai Dezsőt, Pécsi Paulát, Nikó Linát (a színház legidősebb színésznőjét) pedig a Városligeti Színkörből emelte ki Ditrói. A különböző helyekről, de egységes elvek és igények alapján válogatott színészek zöme tehát ismerős volt a közönség számára. Varsányi volt köztük a legfiatalabb és – főként a társulat tagjaihoz képest - mindenképpen kezdő. Mégis, a színház emblematikus férfi művésze, Hegedűs Gyula mellett ő lett a színház, sőt az egész színtársulat arculatának meghatározó egyénisége. „Varsányi Irén maga a bűbáj, a vonzó varázs. Fürge, kecses és elbűvölő… Ő az igazi szubrett, pikánsan évődő, de ha kell behízelgően őszinte, emberi.”  - írta Magyar Bálint.¹⁵A színházvezetés megérezte, hogy az új színháznak és társulatnak egy új közönséget kell magához vonzani, hiszen „A csipkelődő, új bohózati szellemhez új közönség is szükséges. Olyan nézők, akik nem ragaszkodnak már fejedelmek, népszínű-parasztok vagy operettfigurák szerepeltetéséhez, hanem hajlandók lettek végignézni saját osztályuk embereinek cselekedeteit’. Belőlük alakul ki egy évtized alatt a tipikus vígszínházi publikum, a páholyokban ’rózsás, kacér arcok’, ’nagy kalapok’, a férfiakat jelentő ’nagy, fehérfoltos, fekete árnyékok’, ami mind ’egész párizsias’. De lent a földszinten Ferencvárossal bélelt Lipótváros’- amint Laczkó Géza mondja.”¹⁶ Ez a közönség valóban hálás a könnyed, pikáns szórakozásért, a színház vezetői azonban nemhiába választották a „Víg” nevet, és igyekeztek is hűek lenni a szó visszafogottabb hangzásához, és megjelennek a színen az ún. középfokú drámák és olykor a tragédiák is. Az előbbit főként H. Bernstein darabjai képviselik, de a színműirodalom máig klasszikus nagyjai is műsorra kerültek, melyek maradandó emlékű Varsányi-szerepeket tartogattak, mint például Anna G. Hauptmann Takácsok-jában, Erzsébet, illetve Flóra Bródy Sándor A dadá-jában és Tanítónő-jében, Olga A.Csehov Három nővér-ében, vagy Szonja a Ványa bácsi-ban.

Reményi László így emlékezik szerepeire: „Bármilyen kis feladatot osztottak rá, a legnagyobb ambícióval, a legnagyobb lelkesedéssel vállalta, mert előtte sohasem az oldalak száma, a szerep nagysága volt fontos, hanem mindenkor a rábízott típus jellemének a megelevenítése esett latba. Egy nagy kiugrása azonban már 1897-ben is volt, mégpedig P. Potter Trilby-jében, „melyben a halálra kínzott fiatal leányt olyan szívbemarkolóan megrendítő erővel alakította, hogy partnere, Fenyvesi Emil emlékezetes Svengalija mellett az ő játéka volt az előadás legnagyobb élménye. Egész Budapest róla beszélt.”¹⁷ Az Osztrigás Mici 1899. évi bemutatóján (ez is beugrás volt) pedig egy igazi főszerepben volt alkalma bemutatkozni. Óriási sikerrel, tökéletesen eleget tett közönsége várakozásainak. G. Feydeau meglehetősen frivol vígjátékának címszerepét olyan ragyogó humorral és fölényes szellemességgel játszotta, hogy a huszonegy éves Varsányi egy csapásra a színház vezető színésznője lett.

              A korszak magyar drámaírói is rajongással figyelték pályáját. Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Lengyel Menyhért, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Harsányi Zsolt, Fodor László darabjainak bemutatása elképzelhetetlen volt Varsányi nélkül, ha nem egyenesen neki írták a szerepet.  (Lásd az Emlékezések – Anekdoták című fejezetet.)

              Még az 1910 előtti években vitte színre Bródy Dadá-jában, Erzsébetet, A tanítónő-ben Tóth Flóra alakját, majd a legendássá vált Molnár-szerepet, a Liliom Julikáját. Ezek a színművek a századelő magyar drámairodalmának jelentős, máig élő alkotásai, melyek főszerepeiben Varsányi felejthetetlenül elevenítette meg az üldözött, az ártatlanul szenvedő meghurcolt nőket. Ugyancsak Bródy Timár Lizá-jában egy lipótvárosi szeszélyes leányban mutatott fel egy meghasonlott emberi lelket, A medikus-ban pedig Riza csúnyasága miatti kisebbrendűségi érzését keltette életre mesterien.

               Az 1910-es évad nagysikerű Molnár-bemutatója volt A testőr, melyben a színésznőt formáló Varsányi fergeteges sikert aratott. Az előadás izgalmát az is növelte, hogy a főváros jól értesült közönsége előbb-utóbb megtudta, a szerény, visszahúzódó magánéletű művésznőbe a szerző a próbák alatt beleszeretett, és ezúttal Varsányi sem maradt közömbös imádója iránt. De erről később.

Ugyanebben az évben első főszerepe Shakespeare A makrancos hölgy-ének Katája volt, melyben „Mindenkit lenyűgözött … és épp ilyen hatással alakította Goldoni Mirandoliná-jában a csíntalan fogadósnőt. Bernard Show Pygmalion-jában a kis vadóc Liza szerepében valóságos remeklés volt, ahogy játékában az utcai csibészlány átalakult a melegszívű fiatal leánnyá.” – emlékezett rá már idézett munkájában Reményi László. A Varsányinak írt legsikeresebb Bródy- és Molnár-, Heltai és Szomory-darabokat napjainkban is játsszák színházaink. Varsányi emléke ezekben a szerepekben máig kihívás az újabb nemzedék ifjú színésznői számára.

             A Színházi Élet című képes hetilap 1915 karácsonyán Varsányi-számot jelentetett meg. Több neves személyt felkértek, hogy foglalják össze röviden véleményüket Varsányiról. Színházi partnere, Hegedűs Gyula így írt róla: „Mert mi ő voltaképpen színpadi művészetében? Az örök asszony. A rejtélyes, örök téma. Pedig ő maga milyen egyszerű, világos, igaz. Bájos, gyengéd, hűvös és forró, együgyű és eszes, őszinte és ravasz, szent és kacér, nyílt és alattomos, hűséges és hűtlen a szerepe szerint, de mindig asszony!”

 Heltai Jenő: „Ezerféle asszony mindig a legérzékenyebb asszony, az, akiben leghevesebben lüktet az élet minden öröme és szenvedése. A legnagyszerűbb eszközei vannak a színészkedéshez, és mégis milyen kevéssé játszik. Mennyire kerüli a zajos effektusokat, a fájdalma milyen elfojtott, csak belül égő, a humora milyen keresetlen, természetes. Az egész lénye egyszerű, halk, finom. A művészete örökké friss és üde, mindig megújuló, erős és hatalmas, mint a természet, az élet.” Hevesi Sándor: „Vannak nagy sztárok és vannak nagy művésznők. Amazok mindig másfelé utaznak, és mindig ugyanazt játsszák, ezek mindig egyhelyben maradnak, és mindig mást produkálnak. Azok sok pénzt keresnek, de ezek az igazi gazdagok. Varsányi Irén talán a leggazdagabb.” Karinthy Frigyes: „Ha az volna a kérdés, miért rossz ez vagy az a színésznő, oldalakat tudnék róla írni. De hogy Varsányi miért olyan nagyon jó, nem tudom.” Keszler József, a neves kritikus: „Halk, finom szavától a hamis szerep is emberivé nemesedik.” Kosztolányi Dezső: „Varsányi fő jellemvonása a szerénység. Szerény – mint minden művész - a feladatával, a helyzetekkel, a színdarabokban jelentkező élettel szemben. Ez a szerénysége: a lírája. Ibolyaszerűen tűnik fel mindig a színpadon, kedves rejtőzködéssel, illatos szeméremmel, félénken és a művészi kivitel előtt tiszteletet érezve, habozóan, gyengéden, s hagyja, hadd vigyék őt az események sodró hullámai.” Krúdy Gyula: „Ilyennek képzeli az érett férfi a nőt, akinek tekintetében mindig egy kis harmat csillog, mint nyárutón a falevelek kagylójában.”  Nádas Sándor, újság-, próza- és színműíró: „A kiöltözött, ékszeres, lármás Váci utcai nők között ijedten és zavartan járt a kis Varsányi egyszerű bársonykabátjában. Este aztán láttam A táncosnő-ben, a híres sárga ruhában. Mint egy királyi démon, ragyogva, komplikáltan és szemérmetlenül.”  Lakatos László író, színműíró: „Varsányi a legnőiesebb tehetsége a magyar színpadnak. Művészete ajándék, jutalom, és nevét egykor úgy fogják említeni, mint Kántornéét és Dérynéét.” Szerémy Zoltán, színész: „Aszínpadon bakfisabb volt, mint egy iskolás lány, vidékibb volt, mint a piripócsi postáskisasszony, előkelőbb volt, mint egy angol lord neje. Otthon háziasabb és egyszerűbb volt, mint bármelyik egyszerű kis polgárasszony. Ki értheti meg ezt a csodálatos egyéniséget?”

                 A közönség rajongása és a szakma egyértelmű elismerése mellett, Varsányi hivatalos megbecsülése rendre elmaradt. Abban az időben a legrangosabb alkotói kitüntetés, a Greguss-díj volt. A díj jelöltjeként többször felmerült Varsányi neve.  Alexander Bernát, a színikritikus és filozófiai író, a Kisfaludy Társaság 1916. január 5-ei ülésén méltatta a művésznőt. Varsányi a színészi önodaadásban még közvetlenebb, egy árnyalattal realisztikusabb – mondotta - (mint a jelentésben előtte említett Márkus Emília), a gonosznak, a beteges izgalomnak kifejezésére, kevésbé erős színekkel rendelkező, igen finom, igen meleg lelke majdnem átlátszik, átsugárzik a testén. Ahol démonibbnak kellene lennie, ott ezzel a többlettel adós marad, amit nem is bánunk, mert ez a démoniság rendszerint homunculus-szagú, az írók, költők tudós receptjei s nem a természet szerint. (Alexander Bernát ezt a megjegyzést a vígszínházi francia és könnyű fajsúlyú darabok női alakjaira értette, amelyeket Varsányi oly sokszor játszott. L.M. megj.) Ekkor a Greguss-díjat Jászai Mari kapta meg. Öt évvel később, 1921-ben ismét várományos volt Varsányi a díjra, ekkor Vojnovich Géza színikritikus-színigazgató méltatta: Egyszerű eszközeivel inkább a nagy, igaz érzések kifejezője, a kacérság, a női gonoszság távolabb esik tőle… Igen finom volt A kék róka szerelmes asszonyában, aki olcsó kacérság nélkül is biztos a maga erejében. Leányos és hidegen előkelő A hattyú hercegkisasszonyában, ebben az igen összetett szerepben, mely az érzéseket csak a jólneveltség és a jó modor leple alatt érezteti. Új arcát mutatta a „Piros bugyelláris” Török bírónéjának szerepében, melyből Blaháné elragadó lényének emléke sugárzott. Varsányi mintegy lefordította ezt a szerepet a maga nyelvére s takaros, pattogó, helyre menyecske volt.” Ám a Greguss-díj névsorába Varsányi mégsem fért bele, ezúttal Márkus Emíliát, a Nemzeti Színház művészét, és Szentgyörgyi István szobrászt jutalmazták.

Kissé késve ugyan, de végül megkapta a hivatalos elismerést, az ún. polgári „Signum Laudis” rendet, melyről Magyar Bálint könyvében elmondja, hogy szép kitüntetés, de erre akkoriban „minden VI. fizetési osztályt elért, a ’nagyságos’ címre jogosult köztisztviselő biztosan számíthat.¹⁸ 

Következő rész: Filmszerepei
 

Lábjegyzetek:

¹² Szerémy Zoltán: Emlékeim a régi jó időkből. Kiadja a Budapesti Színészek szövetsége. 1929. 166. o.

¹³ Bárdi Ödön: A régi Vígszínház. Táncsics Könyvkiadó,1957, Budapest, 23-24. o. (A továbbiakban: Bárdi)

¹⁴ Bárdi: I.m. 73. o. Delli Emmát gróf Keglevich István vette feleségül.

¹⁵ Magyar Bálint: A Vígszínház története. Alapítástól az államosításig 1896-1949. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1979. Budapest. 33. o. Továbbiakban: MB.

¹⁶ Idézi: MB.: 62-63. o.

¹⁷Reményi László: Varsányi Irén (1880-1932). A szerző kiadása, Budapest, 1942.

¹⁸ MB.: 82. o.

Varsányi Irén életében csak kísérlet- és próbálkozásként tűnt fel a filmezés, mégis szólni kell erről is, hiszen igen érdekes műfaji-esztétikai probléma, hogy az évszázad újdonsága, a film, amely majd korunk legújabb művészeti ágává fejlődik, miért maradt idegen

a minden ízében modernet képviselő színésznőtől. A fennmaradt némafilmek közül egyik sem tudta jól megörökíteni azt, amiben Varsányi annyira eredeti és egyéni volt. Minden bizonnyal a film, különösen, hogy még némafilm volt, technikai lehetőségei voltak hiányosak az ő színészi eszközeinek visszaadására. Éppen a hangja, művészetének egyik legnagyszerűbb, leghatásosabb eszköze hiányzik ezekből a filmekből. Nem kelt életre a vásznon mozgásának finomsága, és az a sokat elemzett összhang sem, mellyel e két kifejező eszközét olyan harmóniával tudta alkalmazni. Varsányi Irén maga sem barátkozott meg az új műfajjal, néhány próbálkozás után felhagyott vele.

 A tánc (1901)

          Forgatás: Az Uránia Színház tetőteraszán és a műjégpályán.

          Rendezte: Zsitkovszky Béla és Pekár Gyula.

          Írta: Pekár Gyula.

          Fényképezte: Zsitkovszky Béla.

          Zenei összeállító: Kern Aurél.

          Közremüködtek: az Uránia Színház zenekara Neszmélyi (Nezer) Izsó karnagy veze¬tésével, Radics Béla és zenekara, Lányi Géza (cimbalom), Vidosfalvy Gyula (hegedű), Zsivnyi József (hegedű).

          A táncokat betanította: Cesar Smeraldi, az Operaház balettmestere és koreográfusa.

          Szereplők: Balogh Lídia, Berzétey Ilona, Blaha Lujza, Fedák Sári, Hegedűs Gyula, Hegyi Aranka, Korner (Lajtánál Körner) Testvérek, Márkus Emília, Maróthy Margit, Nikó Lina, Nirschy Emilia, Pálmay Ilka, Ráthonyi Ákos, Schmidek Gizella, Szerémy Zoltán, Varsányi Irén, Vendrey Ferenc, Knedich Kálmán, valamint az Opera balett¬karának tagjai.

Karenina Anna (1918)

          Gyártó: Hungária.

          Forgalmazó: Hungária (Klein Sándor).

          Bemutató: 1918. november 5. (Mozgókép Otthon), 1300 m.

          Rendezte: Garas Márton.

          Irodalmi forrás: Lev Tolsztoj regénye.

          Forgatókönyv: Lázár István.

          Szereplők: Varsányi Irén (Anna), Fenyvessy Emil (Karenin herceg), Kertész Dezső (I) (Vronszkij), Lakos Vilma (Kitty), Balassa Jenő (Oblonszkij), Virányi Sándor (Levin).

          Közreműködtek még: Sieder Adolf, Kende Paula, Igalits Sandy, Gárdi Karola, Almássy Sári, Gajáry Márta. (Az Anna Karenina filmváltozata teljes egészében megmaradt.)

Sappho (1919)

          Gyártó: Hungária.

          Forgalmazó: Hungária (Klein Sándor).

          Bemutató: 1919. február 17. (Mozgókép-Otthon) 1371 m.

          Rendezte: Garas Márton.

          Irodalmi forrás: A. Daudet regénye

          Forgatókönyv: Garas Márton.

          Operatőr: Eiben István.

          Szereplők: Sappho: Varsányi Irén Közreműködtek még: Fenyvessy Emil, Szerémy Zoltán, Várkonyi Mihály, Bárdi Ödön, Magas Béla, Blanca Bianca - Wetzler Blanka.

A színésznő (1920)

          Dráma 6 felvonásban

          Bemutató: 1920. december 6. (Corso)

          Rendezte: Forgács Antal

          Operatőr: Arany Ferenc.

          Forgatókönyv: Forgács Antal

          Irodalmi forrás: Porzsolt Kálmán regénye ((Egy színésznő naplójából)

          Gyártó: Glória.

          Producer: Forgács Antal           

          Forgalmazó: Magyar-Osztrák FV

          Cenzúra: 109/1921. augusztus 30. 1891 m, 1921. november 9. (Bécs), 1700 m.

          Szereplők: Mattyasovszky Ilona (címszerepben), Lukács Pál, Hajdú József, Vándory Gusztáv, Pálffy György, Spolarits Olly, Sugár Károly, Varsányi Irén.

Következő rész: Házasság, gyerekek, otthon

Varsányi Irén némafilm-szerepeit Sághy Gyula összeállítása saját kutató- és gyűjtőmunkája alapján közöljük.

rsányi Irén nem kedvelte a nyilvánosságot, távol tartotta magától a korabeli bulvársajtót. Mindennapi élete nem is adott okot és alkalmat. A könyvünkben olvasható riport, melyet személyesen Kosztolányi Dezső készített, a költőnek kijáró tiszteletének köszönhető.  Magánéletében visszafogott, gyermekeinek, családjának élő asszony volt. Férje, Szécsi Illés, gyáros és földbirtokos, a Vígszínház egyik alapítójának, Szécsi Ferencnek fivére, 1904-ben vette feleségül. A Vígszínházzal szemben álló, Lipót körúti, akkor 7. számú háznak harmadik emeleti tágas lakásában éltek.

            A Szécsik négyen voltak testvérek, Pál, Ferenc, Illés és Kálmán. Utóbbi két testvérnek volt egy-egy kúriájuk a Fejér és Tolna megye határán fekvő Szilasbalháson (ma Mezőszilas). A gyönyörű fekvésű település l942-ben kapta a Mezőszilas elnevezést, ami a tájra, és az itt honos szilfákra utal. A falu határában termékeny szántóföldek, rétek húzódtak meg, melyek búvóhelyében kitűnő vadállomány rejtőzködött. A két kúria a birtok közepén állt, az egyik Illést szolgálta, a másik Kálmánt. Testvérük, Szécsi Ferenc, a Vígszínház megnyitásától számított öt éven át volt a teátrum első dramaturg-igazgatója.

Anyósa, sz. Tafler Terézia nem örült annak, hogy még egy „művészjövevény” érkezik a családba. Hiába lett egyik fia, Szécsi Ferenc a Vígszínház jeles szerzője, a családban nem bocsátották meg neki, hogy a jogi pályát felcserélte a drámaírói tevékenységre. Szécsi Illés azonban igazi nyárspolgár volt, majdnem sikerült is rávennie feleségét, hogy hagyja ott a színházat, de végül kiegyeztek. De Varsányit a házasság megváltoztatta, nehezen viselte a rangbeli felemelkedést és az ezzel járó jómódot. Gyakran látogatták férjével a Lipótvárosi Kaszinót és az Otthon kört, ahol a város gazdag és befolyásos emberei vették körül, akik számára izgalmas is volt a bájos színésznő. Színésztársai azonban észrevették, hogy a mindig kedves kis Varsányi megváltozott, magatartása átalakult s kezdte fennhordani az orrát. Mátrai Betegh Béla „Az egyszerűség és az igazság művésze” című emlékezésében így írt erről: „a jómódú férj oldalán, akinek vagyonát ugyan nemrég kikezdte a családi cég bukása, a nagypolgári életmód hatására, az ellentétek örök törvénye szerint, felébredtek benne kispolgári gyermekkorának emlékei. Ellensúlyozásukra, s azt gondolva, hogy ezzel férjének kedvében jár s feledteti vele, hogy ahol ő dolgozik, a színház, mégiscsak bohém környezet, előkelő modorosságokat vesz fel. Csak annyit jár színészek közé, amennyit a próbák és az előadások miatt okvetlenül szükséges, külső magatartásában elhidegül tőlük. Finnyás és leereszkedő, ami végképp nem illik mélységesen egyszerű, közvetlen, pajtáskodó egyéniségéhez. Életének legrosszabb alakítása ez a szerep - mert csak az - merev benne és hamis.”²⁰ Varsányi nem bírt magával, egy vita alkalmával, amikor az érvényes szerződésétől eltérve, jogtalanul magas gázsit követelt magának, összeveszett a Vígszínház mindenki által tisztelt alapító gazdasági igazgatójával, Faludi Gáborral - négy napra ott is hagyta a színházat. Az „öreg Faludinak” becézett köztiszteletben álló kiváló pénzember tudta, hogy ha nem enged az erőszaknak, akkor azonnal elszerződteti Varsányit Somló Sándor színész-rendező, a Nemzeti Színház igazgatója, aki már régóta leszerződtette volna Varsányit. Ő mindezt érzékelte, igyekezett is úrrá lenni rajta, az elfojtás már nem is a viselkedésében, hanem közérzetében, kedélyében éreztette hatását.

  A mindenre kíváncsi közönség szemében ritka és titokzatos jelenség volt a szolid magánéletű, híres színésznő. Valóságos legenda. Varsányi Irén házassága a szó szoros értelmében legendás volt, amit képzeletbeli, költött motívumoknak is köszönhetett, mert házasságukban mégiscsak két, alapjában véve össze nem férő világ találkozott egymással. Az asszony természeténél és hivatásánál fogva is csupa valószerűtlen, átszellemült költészet volt, a férfi csupa józan realitás. Mindaz, ami a színészek körében szinte hagyományos szokás, az Szécsi Illés felfogása szerint a polgári életben megengedhetetlen lazaság volt. Az egyiknek igazodnia kellett a másikhoz, különben ez a házasság aligha tarthatott volna – mint ahogy tartott – a sírig. Az engedékeny fél, ismerve természetét, az asszony lett, de nem minden befelé emésztő, eltitkolt lelki konfliktus nélkül. Feladni azt a könnyű lebegést, amely a színészettel együtt jár, s amely olyan, mintha egy arasznyival a föld fölött járna, ami nélkül nem is lehet azt az egész testet-lelket igénybevevő nehéz munkát elviselni, s helyette mindig két lábon, a földön állni, a két életmódot, a két élet-felfogást folyvást váltogatni az otthon és a színpad között, ez nem mehetett minden megrázkódtatás nélkül. Varsányi őszintén, tisztelve szerette Szécsit, ugyanakkor Szécsiről nem mondható el, hogy a színházi házastárs hagyományos mintaképe lett volna, aki végszavaz, a felkészüléshez asszisztál, ha kell, irodalmat gyűjt, vagy éppen besegít a háztartásban. Ő hagyományos, polgári férj volt és a sziklaszilárd, tiszteletreméltó családapa prototípusa.

           Házasságukból két gyermekszületett, 1905-ben Pál, 1907-ben Teréz. Mindkét gyermek gondos neveltetésben és taníttatásban részesült, francia és német nevelőnők vették körül őket. Varsányi Irén teljes igyekezetével jó anya akart lenni.  Ha tehette, minden alkalmat megragadott, hogy gyermekeinek az iskolai feladatoknál segédkezzen, s ha éppen nem volt próba, akkor szívesen vitte csemetéit sétálni kedvenc helyére, a Margitszigetre, s közben mesékkel szórakoztatta őket. Rendszeresen látogatta Borz utcai (ma Nyáry Pál utca) lakásában élő édesanyját, akihez bensőséges viszony fűzte, s a nagymama is szerette unokáit. A gyermekeket saját előadásaira sohasem vitte el, de a Vígszínház gyerekelőadásaira annál inkább. Együtt láthatták például Komor Gyula darabjait, a Jancsi király-t, a Maszatos Pali-t, a Piroska és a farkas-t, A csizmás kandúr-t, melyeket a gyerekek nagyon szerettek. A felnőtt előadásokat azonban tiltotta gyermekeinek.  Egyszer egyik cselédlányuk titokban elvitte őket egy délutáni vígszínházi előadásra, ahol az anyjuk egy ledér szerepben tündökölt. Az engedély nélküli színházlátogatás óriási botrányt kavart otthon, Varsányit nagyon megviselte, hogy gyermekei ilyen szerepben látták a színpadon. Minden idegszálával azon volt, hogy megóvja gyermekeit ettől a pályától, különösen Teréz lányát, aki kitűnő tanuló volt és többször szavalt iskolai ünnepélyeken. Egy ízben, amikor felkészülés közben meghallgatta lányát, hisztérikusan adta tudtára: „Ez neked nem megy, istenáldotta tehetségtelen vagy!”

        Mégis, őszintén igyekezett családja számára meleg otthont teremteni. A Vígszínházzal szemben laktak, az akkoriban felépült bérpaloták egyikében, ami megkönnyítette a színész- és a családanya-szerep összeegyeztetését.  Ebben a házban élt Hegedűs Gyula, Varsányi kiváló színházi partnere is, színésznő feleségével, Berzétey Ilonával. A „nagycsalád", a Vígszínház alapító gárdájának tagjai sokszor megfordultak a régi Lipót körút 7. (ma Szent István körút 11.) számú házban.

A ház, ahol lakott (cím).

Abbáziai nyaralások.

A háziasszony

Otthonában.

Vidám társaságban.

Szilason.

          A régi fotókon jól látszik, hogy a Szécsi-Varsányi lakás a kor jó módú középosztályi ízlésnek megfelelően berendezett, minden primadonna-allűrt nélkülöző otthon volt. Jogosan állapította meg Kosztolányi Dezső már említett riportjában. hogy „A falon nincsenek babérkoszorúk, nincsenek berámázott színlapok, hervadt csokrok, nincsenek arcképek százai, a tisztelők, hódolók ajánlásával. A színésznői élet trófeumjait másoknak hagyja. Minden a helyén.” A nyári szünidőket vagy családos utazással (nem egyszer csak ő vitte gyermekeit a nyári külföldi útra, többnyire Abbáziába vagy Ausztriába), vagy férje szilasi birtokán töltötték. Mindez részleteiben azonban nem téma a Színházi Élet kíváncsi olvasói számára. A színpadot szigorúan elválasztja a magánélettől. Hűséges feleség és jó anya.

Következő rész: Kaland vagy szerelem?

Lábjegyzet:

²⁰ Mátrai-Betegh Béla: Az egyszerűség és az igazság művésze. Film Színház Muzsika. 1962.

   Egyetlen férfi tudott betörni ebbe a viszonylagos idillbe: Molnár Ferenc, a drámaíró, akinek – legalábbis egy későbbi vallomása szerint – alighanem Varsányi volt élete legnagyobb szerelme. Molnár Ferenc a magyar próza- és drámaírás tudományát egyedülálló biztonsággal művelte. A Széntolvajok irodalmunk egyik legszebb naturalista novellája, Világhírű könyve, A Pál utcai fiúk mestermunka, a Liliom remekmű, a házasság szatíráját A testőr és A farkas című színdarabokban írta meg felejthetetlenül. Joggal vált már életében legendává.  Jelleme ellentmondásos volt, sokan szerették és ugyanannyian gyűlölték. Élete során mindig dúskált a javakban, a világ négy égtája felől dőlt hozzá a pénz.

Korlátlan mennyiségben fogyasztotta a francia zöld likőrt a Chartreuse-t, a Veuve Cliquot-t, a Mumm és a Cordon Rouge pezsgőt. Kifogástalan öltözködését, eleganciáját, charme-ját (ahogy akkoriban mondták) még érdekesebbé tette a jobb szemén hordott monokli. Szórakoztató, sziporkázó szellemessége minden nőt lenyűgözött. Szerette előadni énekszámait saját zongorakíséretével, és kellemes hangjával osztatlan sikert aratott a nők körében. A párbajra mindig kész, romantikus hőst látták benne, ugyanakkor a csípős humorú sikerember gyakran volt depressziós és bizonytalan.

                Egy alkalommal a Vígszínház igazgatósága egy francia komédia megtekintésére és tanulmányozására kiküldte Párizsba két színészkiválóságát, Varsányi Irént és Hegedűs Gyulát. A kiküldöttek Molnár Ferencet, a volt francia tudósítót kérték fel, hogy legyen vezetőjük Párizs és az ottani színházi élet rejtelmeiben. Molnár jól ismerte a várost, el is bűvölte őket tárgyi és helyi ismereteivel. Varsányit elragadta az író elegáns szelleme, nagyvonalúsága és ő maga is megkönnyebbült, fesztelenebb lett, szárnyalt, s szinte lekötelezettjévé vált az írónak, hogy kiszabadította őt megszokott környezetéből.

                 Nem sokkal a párizsi út után, az 1910 januárjában bemutatott A testőr próbáin, (a darabot maga Molnár rendezte) fergeteges szerelem alakult ki Varsányi Irén és Molnár között. A harminckét éves asszony és a vele egyidős Molnár remek párost alkottak. „A botrány A testőr tizenhatodik előadása után robbant ki. Többet nem játszotta el ezt a szerepét.” – emlékezett vissza Bárdi Ödön.²¹ Bálint Lajos, a 20. század első felének neves színházi szakembere, kritikus és műfordító a „Karzat és páholy” című művében. „Egyetlenegyszer – egy hirtelen támadt szenvedélyében – akart kitörni e korlátok közé szorított, merev világból. A nagysikerű íróval való érzelmi találkozása alkalmából. Ez a találkozás talán azt is bizonyítja, hogy lelke mélyén élt valami súlyosan elnyomott vágy, hogy kikerüljön abból a hideg, polgári szenvedélytelenségből, amelyben élt. Ez a hirtelen támadt érzelmi kitörés sajnos olyan nyilvánosságot kapott, a sajtó szenzációvadászainak olyan zsákmánya lett, hogy éppen az ő tiszta lénye ismeretében és védelmében kár volna elhallgatni.”²¹ Bárdi Ödön, a vígszínházi színész-rendező kolléga pedig így ír erről „A régi Vígszínház” című írásában: „Rá kell világítanom arra a háttérre, amely megmagyarázza ezt a történetet. Varsányi Irént, a szegény leányt, a kisfizetésű kezdő színésznőt feleségül vette a gazdag gyáros és földbirtokos, Szécsi Illés. A vidám, temperamentumos lányka egy új világba, egy új légkörbe került, amely kissé hideg és merev volt. Imponált ez a gazdagság a szegény lánykának, elkápráztatta a jólét. Rövid ideig megtagadta kedves énjét, és igyekezett megjátszani az előkelő úrinőt. Ez volt az egyetlen olyan szerepe, amelyben megbukott. Ennek az alakításnak hamar hátat is fordított. Varsányi Irén szerette az urát. Hálás volt neki a kényelmes lakásért, a sok lehetőségért, amely megkönnyítette neki két gyermeke neveltetését: a nagy külföldi utazásokért s a nyelvtanárokért, akik egymásnak adták a kilincset Szécsiék Lipót körúti lakásán. Varsányi tisztában volt vele, hogy ez a házasság mennyi előnnyel jár.”

Molnár

Szécsi

Varsányi

              Varsányi Irén is azt hitte, hogy sikerült megszoknia ezt a miliőt, elfogadni ezt az életet és beletörődni. Hosszú ideig nem észlelte, hogy nem erre az életmódra, életvitelre született. Egyszer csak úgy érezte, hogy ki kell törnie ebből a polgári légkörből. Molnár neki írta és ajánlotta „ Az ördög” című darabját, és „A testőr”-ben is hasonló témát feszeget: az unalmas és féltékeny férj esetét, akitől el kell válni. „A testőr” ősbemutatójának Molnár nemcsak szerzője, hanem rendezője is volt, s oly sokat instruálta Varsányit, hogy az már mindenkinek feltűnt. „A botrány ’A testőr’ tizenhatodik előadása után robbant ki. Többet nem játszotta el ezt a szerepet. Hónapokig nem is láttuk” - írja ugyancsak Bárdi.²² Egy napon a színésznő, hatévnyi házasság után kiskorú (6 és 4 éves) gyermekeit a férjénél hagyta, ő maga pedig édesanyjához költözött a Borz utcába. Bejelentette férjének, hogy házasságát fel kívánja bontani. A házastárs beleegyezett a válásba, de egy kikötése volt, hogy a szerelmesek a bontóper befejezéséig ne találkozzanak. Molnár természetesen ebbe nem nyugodott bele, hiszen annál sokkal hiúbb volt, hogy neki feltételeket szabjanak. Igyekezvén túljárni a férj eszén, Molnár egyidejűleg több szállodában vett ki szobát, hogy zavartalanul találkozhassanak. Ez mégiscsak kiderült valahogy, s a férj óriási cirkuszt rendezett. A napilapok pedig csemegéztek a témán, holott a „finom kis színésznő” „eddigi magánéletéről még a Színházi Élet még a kotnyeles Intim Pista sem írt soha a Színházi Élet-ben, mert nem is írhatott; Varsányinak nem volt olyan magánélete, amelyről a pletykára abban az időben annyira éhes közönség tudomást szerezhetett volna.” ²³

                Molnár Erzsébet, az író húga „Testvérek voltunk” című hiteles vallomásában így emlékezik minderről: „Te messze, egy budai kórházban feküdtél. Én és Irén mentünk ki hozzád: aki otthagyta a családját, hogy a feleséged legyen. Alig tudott a fiáker utat vágni a mély hóban és majd lefagyott a kezem, ahogy a karácsonyfát fogtam. Éppen gyertyácskákat gyújtottunk, mikor telefonhoz hívták Irént. Az ura telefonált neki, hogy a kislányuk skarlátban súlyosan megbetegedett. Lázában mindig őutána kiabál, őt keresi. Kérte, könyörgött, hogy menjen hozzá vissza, haza. Kétségbeesetten búcsúzott el tőled Irén. Magára kapta a kabátját, és zokogva futott ki a szobából. Nem volt többé semminek értelme, az itt hagyott ajándékot, fát: az egész ünnepet a szekrénybe gyömöszöltem. Még a poharát is eldugtam, aminek a szélén a száját mutatta a rúzs nyoma. Megint előtolakodtak az orvosságosüvegek, és kopasz lett megint a kórházszobád. El sem tudtam akkor hinni, hogy a kis Varsányi Irén tőlünk örökre elmehet. Molnár számára ez szégyenletes legyőzetéssel volt egyenlő, mert ő sohasem vesztett, s eddig példa nem volt rá, hogy őt egy nő dobja s otthagyja. Önérzetében bántották meg, s kitört rajta a depresszió. Véletlenül túladagolta az altatószerként használt Veronált, s világraszóló hírként robbant „Az Újság” című lapban, hogy 1911. május 13-án, a Pajor szanatórium I. emeletén, a négyes számú szobában, Molnár Ferenc, a közismert színpadi szerző eszméletlenül lebeg élet és halál között, miután öngyilkosságot kísérelt meg egy nagy adag altatóval. Bródy Sándor – Molnár atyai barátja, aki már maga is többször követett el hasonlót - a szerencsés kimenetelű „öngyilkosság” után frappánsan állapította meg, hogy „Nem komoly ember maga, Feri!  Méreg! Veronál! Ez is öngyilkosság? Nem szégyelli magát? Molnár unottan hallgatta, majd mérgesen felcsattant: „Idefigyeljen, Sándor bá’! Az tanítson engem öngyilkosságra, akiknek sikerült– felelte erre Molnár. Vészi Margitnak, az elvált feleségnek csak annyi volt a véleménye az esetről, s Molnárról, hogy „Nahát, hogy tudott ilyen lármát csapni?”²⁴

                  A szakítást követően, A testőr tizenhatodik előadása után, az író kívánságára Varsányitól elvették a szerepet és Csortos Gyula élettársára Mészáros Gizára osztották. Fedák Sári (a híres Zsazsa) tíz évig várt Molnárra, hogy elvegye feleségül. Ekkor Molnár régi barátnőjének, Dénes Zsófiának azt mondta: „Te azt hiszed, hogy én szerelmes vagyok a Zsazsába? Én Varsányit szerettem, és legszívesebben meghaltam volna, amikor elhagyott.”²⁵

Következő rész: Betegsége és halála

Lábjegyzetek:

²¹ Bárdi Ödön: A régi Vígszínház. Táncsics Könyvkiadó,1957, Budapest, 77. o. (A továbbiakban: Bárdi)

²² Bárdi: i. m. 78. o.

²³ Bárdi: I.m.: 78. o.

²⁴ Molnár Erzsébet: Testvérek voltunk. Magvető Könyvkiadó. 1958. Budapest.

²⁵ Molnár Erzsébet: I. m.

1932 áprilisában még egyszer, utoljára, egy francia darabban, J. Deval A kisasszony-ában fellépett „egy női abbé szárazságával imbolyog a színpadon tanácstalanul, hit nélkül, mint valaki, akit tévútra vezettek, és most nem tudja, merre jut ki a tévedések aruvimi erdejéből”. Betegségével is már hosszabb ideje küszködött, de lassan közeledett az ő pályáján is az életkor, amikor nehéz választás elé kerül a színész, különösen egy olyan művész, mint ő, akinek egyéniségében és szerepei legjavában is a keresetlen, természetes báj oly fontos volt. Ma már kevésbé, vagy a régi módon egyáltalán nem élnek az egykori „szerepkörök” (a naiva, a hősnő, a drámai szende, a komika, az anya stb.), melyek megelevenítéséhez tanulták a gesztusokat, kifejezésbeli eszközöket, és amit áthágni csak a legnagyobbaknak volt szabad, vagy csak ők voltak rá képesek. Sokáig a közönség sem várt mást, inkább azt figyelte, hogy „adja” azt, amit a szerepköre kínál. Többek között evvel szakított az ún. vígszínházi stílus és ebből tudott kilépni legnagyobb hatással Varsányi Irén. Ám az idősödés mindenkit utolér és a színésznőnek a megszokott szépasszony-szerepkörét előbb-utóbb a női élet egy új szakaszával, az anyának, az idős hölgynek, avagy akár egy nagymamának szerepével kell (kellene) felcserélni. A magyar színháztörténetben ilyen szép szerepkör-váltást tudott megélni pályáján Prielle Kornélia, Blaha Lujza, Berky Lili, Tolnay Klári, avagy a jelen nagy színésznői közül Törőcsik Mari. Csiky Gergely A nagymama című, napjainkig játszott darabját ezeknek a „szépen megöregedett” színésznőknek írta. Biztos siker is volt azok számára, akik eljátszották a főszerepet, és az ma is, és bizonyára még lesz is, amíg lesz színésznő, aki hitelessé tudja tenni ennek a kedves idős hölgynek az alakját.

            Varsányi Irén nem bontakozhatott ki teljes tehetségével a szerepkörváltás idején. Élete utolsó előtti két évében már kevesebbet játszott, de a szerepkatalógus szerint még így is volt több bemutatója volt és egy sikeres repríze P. Geraldy Ezüstlakodalom című darabjában. Bárdi Ödön, a kolléga így emlékszik erre: „Ahogy Ney Dávid, az opera híres énekese sem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy honnan veszi azt a csodálatosan zengő mély hangját, úgy Varsányi sem tudta volna megmondani, hogy milyen hangsúlyt használt annál az egy szónál az Ezüstlakodalom-ban: »A nappalok csak eltelnek valahogy, hanem az esték…«. 1932 tavaszán még kapott két kisebb szerepet, de az évadnak hamarosan vége lett, és 1932 őszén egyre elhatalmasodó epebántalmai a műtét választására kényszerítették. Ezt megelőzően már rendszeresen kezeltette magát panaszai miatt. A szakma egyik kiváló sebésze operálta a főváros egyik legjobb hírű magángyógyintézetében, a városligeti Park Szanatóriumban. A beavatkozás már akkor is rutin műtétnek számított.

 A műtét sikerült, de két nap múlva váratlan komplikációk léptek fel, és 1932. október 17-én Varsányi Irén meghalt. Halála előtt ezt írta férjének:

 Drága Illéském!     

A következő dolgokra kérnélek. Drágám, gondoskodj továbbra is anyámról. Havi 400 pengőt kap tőlem. Eddig még a tavalyi színházi pénzemből ment. Tudom, hogy ez nagy tétel, de hát ezt meg kell tenned, mert hát kihez forduljon. Aztán drágám arra kérnélek, hogy az ékszeremet lehetőleg úgy osszad el, hogy Teri kapja, mondjuk a gyöngyömet, az anyámtól kapott gyűrűmet, gyöngy tűmet. Pali - ha megnősül, és rendes nőt vesz el, és ha ő boldog vele, úgy - kapja az ötágú gyémánt tűmet, a gyöngy gyűrűmet, a sróffülbevalómat. Vera, ha férjhez megy, ha módodban van, adjál neki pár ezer pengőt és a zafír gyűrűmet köves briliánssal. Klári kapja meg az arany retikülömet. Azon kívül drágám légy igazságos a két gyerekhez - Te pedig kimondhatatlanul vigyázz magadra. Isten veled drágám, áldjon meg az isten és köszönök neked mindent.

Irén

 A levél első oldalának kézirata

           Budapesten, a rákoskeresztúri Új Köztemetőben temették el a Szécsi család sírboltjába október 19-én, egy esős szerdai napon. A sírnál Bárdos Artúr rendező-igazgató, Gál Gyula színész, Góth Sándor színész és színészpedagógus, Csathó Kálmán író-rendező, Sebestyán Géza rendező és Roboz Imre, a Vígszínház igazgatója mondott gyászbeszédet.

Sírja az Új Köztemetőben

2003-ban készült emléktáblája egykori lakóházán

Emléktáblájának 2003. évi leleplezésén Hegdüs D. Géza színművész így emlékezett a művésznőre. „Tegnap kimértem, a Vígszínház művészbejárójától a Lipót körút, bocsánat, a Szent István körút 11. számú házig körülbelül kétszáz pici lépéssel lehet eljutni. Elképzeltem magamban azt a finom lényt, Varsányi Irént, aki 30 éven át, mint egy kitaposott ösvényen, próbára vagy előadásra sietett ezen az úton, majd az esti gázlámpák fényébe burkolózva, játék után, ugyanitt, jóleső fáradtsággal hazaballagott. Olyannak láttam, ahogyan Hunyady Sándor lefestette. Mintha szénnel rajzolták volna, könnyedén fogja körül a homlokát fekete haja. A gallérja nyitva, látom finom, kerek nyakát. Olyan sovány, mint egy fiú. Az arcán pajkos mosoly és szűzi komolyság, mintha egy jókedvű suhanc és Lisieux-i Kis Teréz portréjából állították volna össze vonásait. Az ember nem tudja levenni róla a szemét. Megbabonáz a hangja, mosolygása, fiatal szemének fekete csillogása. S egyszerre megértettem Szép Ernő humort sem nélkülöző, a művésznőhöz írt rajongó verssorait:

                                                    Híre az égig is eljut
                                                    Talán még annál is messzebb
                                                    Rólam tudják, hogy Szép vagyok
                                                    Ezzel szemben ő a – legszebb.”

A színésznőket nagyon kedvelem, mit tagadjam. Lehet velük barátkozni, ragaszkodhatik az ember hozzájuk platonikus érzéssel, a velük való érintkezésben nincs szükség annyi bolond konvencióra, kedvesek, kényelmesek, okosak és egy nevezetes részük nem is nő.

A mesterség, az önállóság és az önfenntartási ösztön férfiakká teszi őket. És nem keltenek illúziókat ott, ahol haszontalan és értéktelen.

És nekünk íróknak - újból mondom - rendkívül nagy szükségünk van rájuk, javarészt ők a modelljeink, raj­tuk át és az ö segedelmükkel értjük meg azokat az asszonyi dolgokat, amelyek egyébként örökké titkok maradtak volna. Nem tudok elképzelni igazi írói pályát nélkülük, tényezők a diadalban, igaz, hogy a bukásban is. De ez nem baj, aki asszonyért bukott el, ment tönkre, esett össze: az jól végezte életét.

Tehát állapodjunk meg, szeressük a színésznőket, kivéve egy - mindjobban szaporodó - faját. Azokat, akiknek mellékes cél a maguk mestersége, ideiglenes és nagyon is mellékes a kereset. Akik szenvedély nélkül űzik a szenvedélyt, csak vagyonra utaznak és a színját­szás nekik nagy nyilvánosságáért, azért jó, hogy mind elül, mindig kéznél legyenek. Kérem önöket - és magamat is - ne üljünk fel többé a burzsoá-színésznőknek, még ha okosságuk által, valamely magától játszó szereppel tehetséget mutatnak is és szép, kedves az arcocskájuk. Ne higgyünk nekik, mert abban a pillanatban, amikor bennünket megkönnyeztetnek, belül diadalmasan mosolyogva így szólnak: tehát megint előre men­tünk és már nem is vagyunk messze attól, hogy e festett hitvány világot, e piszkos és lármás sokadalmat itt hagyjuk és beevezzünk a csendes, a kies és mégis szolid, a puha, a hófehér, a biztos révbe!

Varsányi Irént igazában csak színpadról ismerem és a soha el nem múló hála köt hozzá, amiért egy darabom nehéz főszerepének teljes szövegét szórul-szóra megtanulta és rendkívül lelkiismeretességgel meg is játszotta. Az ábrázolása engem nemcsak kielégített, hanem el is ragadott és boldog vagyok, hogy őt bírálói ebből az alkalomból nagy színésznőnek deklarálták. E sorok írója azonban nem ettől a szereptől számítja az ő rendkívüli tehetségét, az biztos volt már elébb. Mert akár hálás, akár hálátlan szerep­ben, kezdettől fogva nyilvánvalóak voltak a Varsányi Irén nagy és rokonszenves képességei. A legelső, ami látható rajta, az, hogy neki nem hiúság eszköze, egy hasznos milieu a színház, az neki maga az élet. Rendkívül komolyan veszi mesterségét, és ha kell, el is feledi, hogy huszonkét éves és szép. A helyén a legtöbb pályatársnője arra pályáznék, hogy a maga bájos mivoltát és nagy fiatalságát exponálja, de ő nem akar sem fess, sem divatos - sem csecse lenni. Ez az ifjú színésznő mindig csak azon járatja az eszét, hogy igaz és jellegzetes legyen. Talán még a siker is másodrendű kérdés előtte, mert az első törekvése az, hogy az író, akit interpretál és saját maga meg legyen elégedve. Öntudatos művészi becsvágya van Varsányi Irénnek, ami az ő korában - és a mi viszonyaink mel­lett - a legnagyobb ritkaság. Magának és azután a publikumnak. A nagy művészek útja ez és neki e nehéz és szédületes úthoz valóban megvan az útra való kész készsége. Ma már ura a színpadnak és ura a maga képességeinek, amelyek szokatlanul bőségesek, ritkák és magasrendűek.

Veleszületett báj és természetesség, gyönyörű alkat és hang, nőben szinte példátlan intelligencia: íme, ez a készsége. Mellékesen még: egy asszony határtalan kíváncsiságá­val vágyik a tudásra, olyan tanuló-tehetség, amelyhez hasonlót férfiban is keveset láttam.

Szorgalmas egészen a mániáig és még sem dicsvágyó a szó ismert értelmében. Szinte bántó ez a nagy tökéletesség, az, hogy e fiatal lény, ez a kedves, fekete gazella milyen ko­moly, megállapodott karakter. Egy bölcs, akit a legnagyobb taps, a legtombolóbb succès sem szédít bele a szerénytelenségbe. Sajnálom, hogy nem tudom rajta kapni valamely gyengeségén, így nekem az alakja szinte hihetetlen. Csaknem ő a personifikált múzsa, aki nem él étellel és emberi hiúsággal!!! Ő a feladat, s a kötelesség, ő az eszményi művész, aki tegnap még gyermek volt.

Az olvasó - aki látta őt - bizonyára még jobban el van ragadtatva általa, mint e sorok írója, aki most egy kissé neheztel is rá: Varsányi Irén az utolsó két év idegen darabjaiban még jobb volt - ha lehet - mint az én Dadám-ban. De ez már mindig így fog menni, mind jobb és jobb lesz. Hol fog megállni? Hol fog kikötni? A szédület fog el, hogy fej­lődését látom és irigykedve gondolok azokra, akik e karrierben valamelyest tényezők lesznek. A drámaírókat értem, akik - úgy tudom - most már enmasse neki fognak dol­gozni.

Ezekhez kívánok szerencsét Varsányi Irénnek, a többi minden nála és benne van.