Egy színésznő arcképét írom, aki maga a csönd. Ebben a tűzlármás és idegesen-zaklatott időben eről­ködve az íróasztalra görnyedek, és figyelek, hogy hall­jam ezt a csöndet. A múltba futamodom adatokért, melyekből összerakhatom egyéniségét, az emlékek pol­cáról óvatosan szedegetem le a sok finomságot, ízlést, kedvességet, mellyel magát feledhetetlenné tette. Amint így szemlét tartok alakításain, melyek együttesen és külön-külön lelkembe vésődtek, egy pillanatra vissza­döbbenek. Milyen idilli és nyugodt kor lehetett az, mikor a játék - az élet árnya - nyomot hagyhatott bennünk, el nem tűnőt, évekig maradandót.

Hiszen ma az élet - a tömegtragédiák és király­drámák - előtt se tétovázhatunk hosszabb ideig. A művész fél, hogy alkotására nem figyel a közönség. Sőt, immár attól is, hogy önmaga se tud többé figyelni.

Legyünk őszinték, és valljuk be, hogy színészekkel kurtán-furcsán bánik el a kritika. Többé-kevésbé mind­nyájan ludasok vagyunk ebben. Pironkodva olvasom az odavetett, cikk végére big­gyesztett, a színészek homlokára ragasztott jelzeteket: „Briliáns alakítás…” „csupa lélektani finomság”, „közvetlenség, kedély és igazság”. Ezek csak afféle iskolai osz­tályzatok, melyek az eredményekről számolnak be. Váltig és jogosan panaszkodunk a bu­dapesti színészkultusz ellen, mely abban nyilvánul meg, hogy a kereskedősegéd a színésznők képes levelezőlapos arcképeit jegyzőkönyvébe rejti, hogy a diák autogramokat kér még a kültelki művésznőtől is, hogy úriasszonyok csikorgó hidegben órákig ácsorognak a szálloda hallja előtt, látni vágyván a hősszerelmest, amint estefelé a színházba megy. Színészkultusz azonban nincs. Csak színészhóbort és színészdivat. Az lenne az igazi színészkultusz, hogyha szeretettel és áhítattal elmélyednénk a színész egy-egy alakításába, boncolni próbálnánk, hogy mit művelt, mi a sikere, a hatása, titka, és hogyha kiemelnénk egy-egy munkáját a színésznek is, aki - ha igazán alkotó - egyen­rangú munkatársa a drámaírónak. Ditirambok és bókok helyett bírálatot.

Varsányi Irén a nagyon kevés alkotó színésznő közé tartozik. Mert, ha visszatekintek pályájára, valami egész és nagyon összhangzatos bontakozik ki a sok-sok, egymástól elütő szerepéből, mely egyéniséget, a színésznő mondanivalóját jelenti. Pályája össze­függ a Vígszínház történetével. Nagyon fiatalon ide szerződik. Ez a színház nem jelent­kezik egységes, irodalmi programmal. A francia vígjátékot plántálja magyar földre - nem a klasszikus molière-it, hanem az újdonságokat, a boulevard-ok sikamlós és könnyű kedvességeit, az imádandó malacságokat, melyeket aztán olyan csillogó kiállításban, céltudatos rendezésben, művészi fordításban hoz színre, hogy polgárjogot nyernek a nagyközönség előtt is. Nálunk akkoriban még alig tudják, mi fán terem az igazi rendezés és az egymásba kulcsolódó játék. A Vígszínház itt stílust teremt. Ezekben a vígjátékok­ban és bohózatokban - Flers és Caillavet darabjaiban, az Osztrigás Mici-ben - tűnik fel Varsányi Irén. Csöndes, finom, nemes egyénisége kiáltó ellentétben áll a szerepekkel. De éppen az ellentétből alakul ki varázs. Megnemesíti a vaskos tréfát. Később sikerre viszi az összes új magyar darabokat. Nem mehetett át következetesen azokon az irányokon, melyek a külföldi színpadokon jelentkeztek, a naturalizmus iskoláján, a ver­izmuson, a realizmuson és a stilizált szimbolizmuson, mert csak ünnepnapokon jutott neki igazán irodalmi szerep, melyet feladatnak is érezhetett. Molnár Ferenc alakjait szólaltatja meg, emlékezetesen. A Liliom-ban ér el alkotása tetőfokára. Ez a szerep vág egyéniségéhez. Letompított egyszerűség... s valami nagy-nagy fáradtság... az új em­berek elernyedő idegessége.

A kitörő, kiabáló latin szenvedély helyett, mely kiéli magát és tombol, szótlan szenvedés, jelzése az érzésnek, egy intés, egy elhallgatás, fojtott és modern pátosz. Ezen a területen mozog. Szélesebb skálája nincs. Itt azonban templomain egyszerű, igaz és megindító.

Elegancia és szerénység

Most, hogy a Vígszínház fölújítja a Pygmalion-t, Shaw vígjátékát, egy este bemegyek a nézőtérre, s nézem a játékát.

Egy londoni csibészlányt játszik, akit egy bolond fonetikus, a hangtan tanárja kinevel. Visongó, szutykos, ordináré, boldog ősleány ez - ősleány a londoni kőrengetegben -, aki virágokkal kereskedik. Piszkálja és fúrja az orrát, nem tudja, mi a különbség a zsebkendő és a sál közt, a könnyeit az öklével, az orrát a könyökével törli. Lassanként kimosdatják, felöltöztetik, megtanítják a helyes abc-re. A tudós kísérleti nyula lesz. Beoltja bacilusokkal, a műveltség mérgével. Elvesz tőle valamit, ami eddig mindene volt, a drága, a kedves vásottságot. A színésznő pedig fokról fokra megjátssza a lelki átalakulást. Először egy gardenpartyn látjuk őt, amint produkálja magát, a szavakat tagolva ejti ki, vigyázva a magassági és dinamikai hangsúlyra, operálva ajakkal, nyelvvel, foggal, az összes hangképző szervekkel, fáradt növendék, a kultúra iskolás leánya. Leckefelmondás ez, produkció, a beszéde pedig erőlködő, mintha álomban beszélne. Aztán megjelen di­adalmasan, estélyi öltözetben, diadémmal a fején. Már nem kell vizsgáznia és vigyáznia a hangsúlyra. A mozdulatai arisztokratikusak. De az arca hóka, az orra pisze, a kultúrába belecsúnyult, belebetegedett. Varsányi Irén csöndes - nem tüntető - bánattal mered maga elé. Szeme messzire néz. Az után, ami eltűnt előle. Kezeiből két tenyeret formál, két üres tenyeret, és finoman mutatja felénk. Mutatja, hogy e tenyerekből valamit elloptak, és semmit sem adtak helyébe, e két tenyér üresen maradt. A shaw-i problémát, a szatírát és a lírát, mindent megmutat nekünk, egy taglejtéssel.

Varsányi Irén fő jellemvonása - ne csodálkozzanak ez egyszerű kijelentésen - a szerénység. Nem az életére értem ezt, melyet nem ismerek, és nem a művészi ered­ményekkel, a sikerekkel szemben érzett szerénységet értem, melyet megvetek. Szerény - mint minden művész - a feladatával, a helyzetekkel, a színdarabokkal, magával a szín­darabokban jelentkező élettel szemben. Ez a szerénysége: a lírája. Van egy mozdulata, mely ezt mondja: „csak ennyi vagyok", és ez a mozdulat azt mondja: „nagy vagyok". Ibolyaszerűen tűnik fel a színpadon, kedves rejtőzködéssel, illatos szeméremmel, félénken, az élet és a művészi kivitel előtt tiszteletet érezve, habozóan, gyengéden, s hagyja, hadd vigyék őt az események hullámai. Úgy látom ezen a szerepén keresztül is, hogy az egyéniségében van valami fájdalmas alázat, valami budapesti, valami enyhén proletárszerű. Itt az a szerepe, hogy megnő. Koldusleány és hercegnő egyszerre: színésznő. Amilyen pályafutást tesz a színpadi alak, a szemeteskocsis leánya, ugyanolyan nagy és hősi utat fut be a színésznő is, aki az ellenséges harcban, a művészi kivitel har­cában győz, és talán azért képviseli egész egyéniségét a darab, mert a szerepe és a művészi egyénisége teljesen összehangzik. Nekünk nincs Dusénk. Meg is jósolhatom, hogy sose lesz. Ha jönne egy, nem hinnék neki. Az, aki (mint az olasz tragika) szemében az álommal, mozdulataiban a messze vágyással jelentkezne, és arra vállalkozna, hogy játékával a metafizikai szerelmet, hangárnyalatával a végtelent, és a teste bús mozgásá­val a nő helyét jelölje ki nekünk a világmindenségben, csak utánozna. A mi színésznőink nem feszülhetnek a végtelennek egy márványerkélyről, nem fordulhatnak arccal a tenger felé. Nincs magyar tenger. Varsányi Irén azonban mindent ad és jelent nekünk, ami ma­gyar és budapesti. Kedves valószerűség van benne, mint a magyar népben, és vágy, a fölfelé törés vágya, az élet imája, fájdalom, szelídség és szerénység, mely egy kis nép mozdulata a végtelennel szemben.

Figaró, 1918. november 20.