A millennium évére, 1896-ra a rohamosan épülő-szépülő főváros ünneplőbe öltözött. Már az 1885-ben, a Városligetben rendezett Budapesti Országos Általános Kiállítás is - mintegy a millenniumi kiállítás főpróbájaként - bemutatta az ország és a főváros fejlődését. Ezt követően sok éven át folytak a viták egy új fővárosi színház felépítéséről. Akkoriban a hirtelen nagyvárossá nőtt Budapesten mindössze három világvárosias színház működött. „Az egyik az Opera. A másik a régi Nemzeti Színház a Rákóczi út elején, a Múzeum körútnál. A harmadik a Népszínház, a Körút és a Rákóczi út sarkán: később majd hatvan éven át ebben játszik a Nemzeti.” – írja Magyar Bálint.9 Majd felsorolja a városban működő jelentéktelenebb, de kétségkívül a nagyvárosi léthez hozzátartozó kisebb, igénytelenebb színházakat és műsoros mulatókat, melyeknek „igen vegyes a közönsége”, „úri hölgyeknek nem való” - idézi a korabeli megjegyzéseket. Csak a Nagymező utcai Somossy-mulatót találja még érdemesnek említésre, ugyanis ezen a helyszínen alakul meg később a Fővárosi Operettszínház, amelyet a korszak Európa-szerte híres Fellner és Helmer-féle színházépítő cége épített 1893-94-ben. Korábban ugyancsak ez a cég tervezte és építette a mai Blaha Lujza tér helyén az 1875-ben megnyitott Népszínházat is, mely később, az 1964-es lebontásáig a Nemzeti Színháznak adott helyet. „És végül ’Budapest legújabb színháza’. – Ez lesz a Vígszínház a Lipót körúton.”
A hirtelen nagyvárossá nőtt Pesten kevés a színház. Színház kell, de miből? A korabeli Magyarországon a színház mint vállalkozás – ahogy Magyar Bálint fogalmazza – a „gátlástalanabb, ám frissebb szellemű vállalkozók vadászterülete”10 Széchenyi István már 1837-ben a nehezen létrejött első nemzeti színházat (1840-ig Pesti Magyar Színház néven) is részvénytársasági formában képzelte megalapítani és működtetni, azonban ebben is, mint oly sok mindenben, túlzottan előreszaladt a honi lehetőségek és körülmények között. A magyar színházak ez ideig vagy mecénások támogatásával, vagy önerőből épültek és működtek, az utóbbiak nem túl nagy sikerrel, szinte eleve bukásra ítélve. A mecénási támogatás pedig jogot formálhatott a beleszólásra színház műsor- és igazgatási politikájába. Az 1908-tól a Népszínház épületében játszó Nemzeti Színház 1884-ben szabadult meg attól a tehertől, hogy a drámai előadások mellett az operának is és az ún. népszínműveknek is helyet kellett adnia. A 1890-es évek második felére pedig az elsősorban francia importáru, a könnyű, sikamlós vígjáték és az ún. társadalmi dráma divatja kényszerítette rá a Nemzetit, hogy a klasszikus drámairodalom mellett, sőt olykor annak rovására, felvegye ezeket műsorrendjébe. A változó város változó közönsége körében megérett egy új típusú színház igénye, egy olyan színházé, mely független irányítással kielégíti a növekvő számú, új típusú közönség, a városiasodó, gazdagodó pesti polgár ízlését.
Sokat vitatták, hogy voltaképpen ki, vagy kik alapították a Vígszínházat. Akárhogy is, az bizonyos, már az alapítás módja is újmódi volt. „Maga az ötlet Fekete József hírlapíróé, aki egy Magyar Szalon című képeslap szerkesztője és tulajdonosa. Társa, Silberstein-Ötvös Adolf hírlapíró, a Pester Lloyd színházi kritikusa és egyben Fekete lapjának munkatársa. A színházalapítás és -építés körül kialakult sokféle akadály és kifogás azonban csak akkor hárult el, amikor a Nemzeti Színház és az Opera korábbi intendánsa, gróf Keglevich István csatlakozott az alapító csoporthoz és még a Magyar Szalont is megvásárolta. Ekkor megalakították a Magyar Vígszínház Egyletet, melynek a támogatás megszerzése (ingyen telek kérelme a fővárostól), kamatmentes állami kölcsön szerzése és egyéb adományozások begyűjtése lett volna a feladata. Az építési engedélyt még 1891-ben megkapták, de ingyen telekhez nem jutottak. Közben formálódott a gondolat, hogy a város még „érintetlen” ipari részén, a túlnyomórészt Weisz-tulajdonban levő fatelepek helyét kellene megszerezni. A támogatók száma egyre nőtt. 1894-ben megalakították a Magyar Vígszínház Részvénytársaságot 203 taggal. A tagok között megtalálhatók a kulturális és politikai élet vezető egyéniségei (Bródy Sándor, Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő stb.), az arisztokrácia és a pénzarisztokrácia is képviselteti magát gróf Andrássy Tivadar, Széll Kálmán, Weisz Manfréd stb. személyében. Ezt követően a részvénytársaság kétszáz koronás részvényeket bocsátott ki, majd kamatmentes állami kölcsönt igényelt az építési költségekre. A képviselőház, parázs vita után, nem szavazta meg az állami kölcsönt. Ekkor már azonban egy igazi üzletember, Faludi Gábor, a magyar századvég jellegzetes self-made-manje, a vidékről felkerült fakereskedőből sikeres vállalkozóvá felnövő nagytehetségű pénzember is az alapító élbolyban volt. Keglevich gróf, a volt operaházi intendáns ajánlotta őt, aki látta Faludit meggazdagodni az operajegyek sikeres terjesztéséből és eladásából. 1894-ben, a rendezőként csatlakozó (majd Keglevich-csel való nézeteltérései miatt hamarosan kiváló) Váradi Antallal (a Színiakadémia igazgatójával) és a legnagyobb részvényesek közül való dr. Szécsi Ferenccel Faludi megalakította a Vígszínház Bérlőtársaságot, amely megszerzi a szükséges magánkölcsönt az építkezés elkezdéséhez, és a Bérlőtársaság feladatául jelöli meg a majdani színház üzemeltetését oly módon, hogy ez veszi bérbe majd a színházat a Részvénytársaságtól a megnyitástól kezdve tíz éven át (1906-ig).
A legnagyobb részvényesek között feltűnt Szécsi Ferenc egy frissen meggazdagodott család bohémnek látszó (vagy tán az is) fia, dr. Szécsi Ferenc, aki ügyvéd volt ugyan, de színházi kritikusként is ismerték. Szerelme volt a színház, több saját darabját bemutatták, és sok színdarabot is fordított. Ugyanakkor apósa egy tekintélyes építőipari cég beltagja. Dr. Szécsi lépett be a vállalkozásba a legnagyobb tőkerésszel. 1904-ig ő volt a színház első dramaturg-igazgatója. Végül, hogy bezáruljon a kör, testvére, Szécsi Illés földbirtokos-gyártulajdonos is a társaság tagja lesz, és hamarosan feleségül veszi a színház legfelkapottabb ifjú színésznőjét, Varsányi Irént. De ne fussunk előre! Hiszen még fel sem épült a színház, amelyről oly sokat cikkezett a sajtó és oly sokat beszéltek a városban.
Épül az új színház
Az építkezés elindult. Fellner és Helmer cége egyetlen esztendő alatt felépítette a remek épületet, ami egy csapásra megváltoztatta a városnak ezt az elhanyagolt, sivár részét, ahol „Sem jobbról, sem balról az új színház közelében semmiféle számba vehető, tisztességes épület! A legközelebbi valamire való vendéglő az Újvilág, a Nájwelt, ahogy az akkori németbe ojtott pesti zsargon nevezte volt. Ez is az indóház közelében. Aztán egészen a Vígszínházig úgyszólván vége volt a világnak” – írta Szerémy Zoltán a Vígszínházról szóló emlékezéseiben.11 A Leopoldstadtnak, azaz a Lipótvárosnak ez az akkoriban külső részének számító vége, azonban néhány év alatt átalakult. A malmok és fatelepek, a sörfőzdék és fegyvergyárak, a rosszhírű kocsmák, nyilvános házak negyede eltűnik és a környék a nagyvárosi élet új színtere lesz. Gyors egymásutánban épülnek a három-, négyemeletes bérpaloták, az addig sokat bírált, mert nem eléggé kihasznált Margit híd is ekkor kapta meg igazán azt a szerepet, melyet az előrelátó városatyák és várostervezők elképzeltek. A Duna folyásiránya felé tekintve, néhányszáz méterrel lejjebb, a lebontott Újépület helyén épülő bankpalotákkal és bérházakkal, a Nagykörút fokozatos kiépítésével és a Nyugati pályaudvar felőli városrész becsatolásával, a Duna-part felől már emelkedni látszó Új Országházzal, majd 1908 után a Margitsziget közparkká nyilvánításával nem volt többé kétséges sem a híd szerepe, sem az, hogy a főváros új városrésze, sőt központja van itt születőben. A színház épületé még egy ideig deszkakerítések és rogyadozó földszintes házikók között ragyogott ki, de megjelenését követően nagy iramban nőttek ki a földből körülötte, és egyre feljebb, a Rákos homokját megkötve, az elegáns, tágas, egyre több fürdőszobás lakást magukba foglaló bérpaloták, mintegy magukhoz vonzva a gazdagodó középosztálybeli lakosságot. Ennek az egyszeriben divatossá vált negyednek a Vígszínház lett legszebb éke.
A színház megnyitása
A Vígszínház 1896. május 1-jén, (éppen Faludi Gábor születésnapján) Jókai Mór új darabjával, A Barangokkal nyitotta meg kapuit. A szatíra ma is aktuális; megtalálhatók benne az adásvételi machinációk a kukoricával; egy rabló, aki egy kis balkáni ország küldöttének álcázza magát; léggömb, amelynek oldalán hirdetés olvasható; fölvágó, gazdagságukat egymásra hazugságokkal ráduplázó, parvenü asszonyok; városi link alakok. Mégsem volt igazi sikere, hamar lekerült a műsorrendről.
A megnyitón teljes volt díszkivonulás, „tout Pest” ott volt. Az ünnepélyes színházavatásról így számolt be Molnár Géza a Fővárosi Lapokban.
„Az ezredik májusban a víg múzsa beköltözött saját házába, hogy a gyöngyvirágot már most két marokkal szórhassa az emberek szeme közé.
Mikor az ezredik termő májust köszönti minden szív, akkor az ezeréves termésből a víg múzsa leszakasztja magának a jókedvet, a derűt, az örök időkre szóló vidámságot.
A levegő az elmúlt hetekben tele volt izgalommal és disszonanciákkal, néhány hétig pedig tele lesz illattal és összhanggal – soha jobbkor nem nagykorúsíthatta volna magát a víg múzsa. Gyűjtőlencséje lesz majd ezután minden szétreppenő mosolynak: bizalmasnak és csípősnek.
Első mosolyát ma este láttuk. Kedves és őszinte volt, nem oly sztereotip, mint egy balerináé. Kozma Andor idézte föl Prológjában.
Miután Barna Izsó Ünnepi nyitány-a ugyanis elhangzott, a „Vígszínház szelleme” (Lenkei Hedvig) kidugta kacér fejét a függönyön, és menten üdvözölte a közönséget. Bemutatta magát minden póz nélkül. Szellem bár – mondotta –, de azért nem lesz unalmas. Kerüli majd a sablont, a pátoszt, a frázist, a görögtüzet. Tulajdon hajléka, íme, készen áll: a szétnyíló függöny mögött feltűnik a Vígszínház épülete […]
A Prológ valóban rendkívüli és frappáns hatást tett a közönségre. Kozma a „nemtő-irodalmat” friss utakra terelte: múzsáját, aki nem kenegeti magát ókori olajokkal, hanem ibolyaparfümöt használ, és pástétomra és Mummra vágyik, egy csapásra megszerette mindenki.
Ez a prológ gúnyirat a prológok ellen – programbeszéd a bevett programok ellen.
A program- és szűzbeszédet Lenkei Hedvig eleganciával és kellemmel mondta el. Társai: Gál Gyula, Balassa Jenő és Beregi Oszkár pedig nagyon intelligens szavalóknak bizonyultak.
Az ünnepi darabot, a Barangok-at Jókai Mór írta. Nincs is senki, aki annyi fenséges derűt lopott szívünkbe, még mielőtt a víg múzsa szert tett volna mostani autonómiájára, mint Jókai. De van-e díszletfestő, aki napsugarasabb dekorációkat festene; van-e jelmezszabó, aki emberre tarkább és ragyogóbb kosztümöt szabna; van-e színházi világítómester, aki erősebb fényhatásokat tudna előidézni, mint ő? E soknemű mesterségét csak legfőbb művészete képes elhomályosítani: s ez szívének csudás lüktetése […]
A darabban kétféle Barangok szerepelnek: a grófi Baranghok – mint látjuk, h-val a név végén – és a bárói rangra emelt új Barangok, h nélkül. Jókai már most persziflázsát nyújtja a címkórságnak, a hóbortos nagyzásnak és a túltengő üzérkedésnek. Barang Tamás (Szathmári) is, a felesége (Nikó Lina) is úgy óhajtanák, hogy fiuk, Siegfried (Tapolczay) jelöltetné magát Peonia fejedelméül. Siegfried azonban a reá váró milliók dacára is józan gondolkozású fiatalember, aki udvarol Barangh Ibolykának (Varsányi Irén) – a grófi ágból –, és komolymunkára vágyik. Mikor a vojvodaságot kereken visszautasítja, szülei kitagadják. Egy hősi tettével azonban lefegyverzi őket. A fejedelmi állást ugyanis egy egzotikus öltözetű úr (Mátrai B. Béla) ajánlotta föl nekik; erről az úrról, aki Peonia követjének vallotta magát, kiderül, hogy epiruszi rablóvezér. A haramia pisztollyal a kezében követel az öreg Baranghtól egy potom milliót, és ráadásul magával akarja vinni Ibolykát is. Siegfried azonban a döntő pillanatban megragadja, és beülteti egy ballon captif-ba, amelyet a Barang-cég kerékpárreklámokra készíttetett. A léggömb a brigánttal fölszáll az egekhez, és utána Barangék is úgy érzik magukat, mint a hetedik mennyországban. Ott kötik meg aztán Siegfried és Ibolyka, valamint két másik Barangivadék (Delli Emma és Fenyvesi) házasságát.
A darabban szerepel Tallérossy Zebulon (Sziklai Kornél) is, akit a kormány a millennium tartalmára kinevez anyakönyvvezetőnek! A második fölvonás végén pedig a Barang család tagjai elmés és jóízű tósztokat mondanak a királyra, a hazára, a népre – e pohárköszöntők adják meg a darabnak az alkalmi bélyeget.
A szereplők közül többen komoly figyelmet keltettek. Delli Emma a bicikliversenyen győztes sportladyt frissen és kedvesen játszotta. Rokonszenves fiatal hölgy Varsányi Irén; őt is, mint Lenkei Hedviget egyenesen a színésziskolából szerződtették. (Saját kiemelés.) Becses erőt nyert a színház Tapolczay Dezső személyében, aki nagyon jó poentírozással és közvetlenséggel beszél. Hegedüs Gyula is jelét adta ízlésének és természetes modorának. Szathmáry Árpád, Nikó Lina, Hunyadi Margit, Molnár László, Fenyvesi Emil, Sziklai Kornél és Mátrai B. Béla hosszabb-rövidebb ideig vagy tagjai, vagy vendégei voltak valamelyik pest-budai színháznak: ezen a réven ismerjük őket, éspedig nagyobb részüket előnyösen. Egy nem közönséges ízléssel berendezett szalon is szembetűnt.
A nézőtér fényes volt, akár csak egy théâtre paré: a hölgyek estélyi öltözékben, az urak frakkban jelentek meg. Ott láttuk Perczel Dezső és Fejérváry Géza báró minisztereket, Andrássy Aladár és Géza grófokat, Esterházy Mihály herceget, Odescalchi herceget, Széchenyi Imre és Béla, Csekonics Endre, Károlyi Tibor és Teleki Tibor grófokat, Nopcsa Elek báró kormánybiztost, számos országgyűlési képviselőt és a Nemzeti Színház törzsközönségének túlnyomó részét.
A Prológ után zajosan hívták Kozma Andort, aki aztán hosszú unszolásra meg is jelent a deszkákon. A Barangok egyes fölvonásai után minden tenyér és minden ajk Jókait szólította. A költő ott ült egy másodemeleti páholy hátterében, elbújván a kíváncsi szemek elől. Csak néha lehetett látni, amint egy fej előrehajlik Feszty Árpádné úrnőhöz. Mikor a közönség ovációi egyre hangosabbak lettek, Jókai is viszonozta az üdvözlést, és többször meghajtotta magát.
A közönség és a Vígszínház múzsája ma este pompás hangulatban ülte meg kézfogóját. Szívből kívánjuk mindkét félnek, legyen a frigy tartós és zavartalan.”
Következő rész: Színházi szerepei
Lábjegyzetek
9 Magyar Bálint: A Vígszínház története. Alapítástól az államosításig 1896-1949. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1979. Budapest. 5. o. Továbbiakban: MB
10 MB: u. o.
11 Szerémy Zoltán: Emlékeim a régi jó időkből. Kiadja: a Budapesti Színészek Szövetsége, Budapest, 1929. 160-161. o. (A továbbiakban SzZ)
