A színésznőket nagyon kedvelem, mit tagadjam. Lehet velük barátkozni, ragaszkodhatik az ember hozzájuk platonikus érzéssel, a velük való érintkezésben nincs szükség annyi bolond konvencióra, kedvesek, kényelmesek, okosak és egy nevezetes részük nem is nő.

A mesterség, az önállóság és az önfenntartási ösztön férfiakká teszi őket. És nem keltenek illúziókat ott, ahol haszontalan és értéktelen.

És nekünk íróknak - újból mondom - rendkívül nagy szükségünk van rájuk, javarészt ők a modelljeink, raj­tuk át és az ö segedelmükkel értjük meg azokat az asszonyi dolgokat, amelyek egyébként örökké titkok maradtak volna. Nem tudok elképzelni igazi írói pályát nélkülük, tényezők a diadalban, igaz, hogy a bukásban is. De ez nem baj, aki asszonyért bukott el, ment tönkre, esett össze: az jól végezte életét.

Tehát állapodjunk meg, szeressük a színésznőket, kivéve egy - mindjobban szaporodó - faját. Azokat, akiknek mellékes cél a maguk mestersége, ideiglenes és nagyon is mellékes a kereset. Akik szenvedély nélkül űzik a szenvedélyt, csak vagyonra utaznak és a színját­szás nekik nagy nyilvánosságáért, azért jó, hogy mind elül, mindig kéznél legyenek. Kérem önöket - és magamat is - ne üljünk fel többé a burzsoá-színésznőknek, még ha okosságuk által, valamely magától játszó szereppel tehetséget mutatnak is és szép, kedves az arcocskájuk. Ne higgyünk nekik, mert abban a pillanatban, amikor bennünket megkönnyeztetnek, belül diadalmasan mosolyogva így szólnak: tehát megint előre men­tünk és már nem is vagyunk messze attól, hogy e festett hitvány világot, e piszkos és lármás sokadalmat itt hagyjuk és beevezzünk a csendes, a kies és mégis szolid, a puha, a hófehér, a biztos révbe!

Varsányi Irént igazában csak színpadról ismerem és a soha el nem múló hála köt hozzá, amiért egy darabom nehéz főszerepének teljes szövegét szórul-szóra megtanulta és rendkívül lelkiismeretességgel meg is játszotta. Az ábrázolása engem nemcsak kielégített, hanem el is ragadott és boldog vagyok, hogy őt bírálói ebből az alkalomból nagy színésznőnek deklarálták. E sorok írója azonban nem ettől a szereptől számítja az ő rendkívüli tehetségét, az biztos volt már elébb. Mert akár hálás, akár hálátlan szerep­ben, kezdettől fogva nyilvánvalóak voltak a Varsányi Irén nagy és rokonszenves képességei. A legelső, ami látható rajta, az, hogy neki nem hiúság eszköze, egy hasznos milieu a színház, az neki maga az élet. Rendkívül komolyan veszi mesterségét, és ha kell, el is feledi, hogy huszonkét éves és szép. A helyén a legtöbb pályatársnője arra pályáznék, hogy a maga bájos mivoltát és nagy fiatalságát exponálja, de ő nem akar sem fess, sem divatos - sem csecse lenni. Ez az ifjú színésznő mindig csak azon járatja az eszét, hogy igaz és jellegzetes legyen. Talán még a siker is másodrendű kérdés előtte, mert az első törekvése az, hogy az író, akit interpretál és saját maga meg legyen elégedve. Öntudatos művészi becsvágya van Varsányi Irénnek, ami az ő korában - és a mi viszonyaink mel­lett - a legnagyobb ritkaság. Magának és azután a publikumnak. A nagy művészek útja ez és neki e nehéz és szédületes úthoz valóban megvan az útra való kész készsége. Ma már ura a színpadnak és ura a maga képességeinek, amelyek szokatlanul bőségesek, ritkák és magasrendűek.

Veleszületett báj és természetesség, gyönyörű alkat és hang, nőben szinte példátlan intelligencia: íme, ez a készsége. Mellékesen még: egy asszony határtalan kíváncsiságá­val vágyik a tudásra, olyan tanuló-tehetség, amelyhez hasonlót férfiban is keveset láttam.

Szorgalmas egészen a mániáig és még sem dicsvágyó a szó ismert értelmében. Szinte bántó ez a nagy tökéletesség, az, hogy e fiatal lény, ez a kedves, fekete gazella milyen ko­moly, megállapodott karakter. Egy bölcs, akit a legnagyobb taps, a legtombolóbb succès sem szédít bele a szerénytelenségbe. Sajnálom, hogy nem tudom rajta kapni valamely gyengeségén, így nekem az alakja szinte hihetetlen. Csaknem ő a personifikált múzsa, aki nem él étellel és emberi hiúsággal!!! Ő a feladat, s a kötelesség, ő az eszményi művész, aki tegnap még gyermek volt.

Az olvasó - aki látta őt - bizonyára még jobban el van ragadtatva általa, mint e sorok írója, aki most egy kissé neheztel is rá: Varsányi Irén az utolsó két év idegen darabjaiban még jobb volt - ha lehet - mint az én Dadám-ban. De ez már mindig így fog menni, mind jobb és jobb lesz. Hol fog megállni? Hol fog kikötni? A szédület fog el, hogy fej­lődését látom és irigykedve gondolok azokra, akik e karrierben valamelyest tényezők lesznek. A drámaírókat értem, akik - úgy tudom - most már enmasse neki fognak dol­gozni.

Ezekhez kívánok szerencsét Varsányi Irénnek, a többi minden nála és benne van.