A szeme! És a hangja! - szinte hallom, ahogyan az emlékezők felkiáltanak e két jellegzetes fizikai adottságának hevesen fellobbanó emlékétől. Aztán elakadnak. Sem a szeméről, sem a hangjáról közhelynél egyebet nem tudnak mondani: őziketekintetű volt és gordonka-hangú. Ennyi az egész.
Nem is csoda. Ha azt mondanám, hogy Varsányi Irénnek gyönyörű volt a szeme, olyan, mintha egy harmonikus, nagy szimfóniából csak egyetlen, mellékes akkordot emelnék ki. Különben is, tévedés azt hinni, hogy a szem önmagában kifejezően szép lehet. Az álarc szemnyílásán kivillanó legszebb szempár se mond semmit: anya nem ismer rá belőle a gyermekére, szerető a kedvesére. A szemet mindig a környéke teszi széppé. S Varsányi Irén arca, homlokától az álláig, a szeme közvetlen környezetéhez tartozott. A teljes arc fejezte ki a szem mondanivalóját, a tekintet úgy áradt rajta szét, mintha ez az asszony nemcsak a szemével, hanem az arca minden más részletével is nézne az emberre.
Varsányi szeme és mosolya
Első pillantásra is szembeötlő rajta a vonalak és a formák ritka összhangja. A homlok íve a simára fésült haj alatt - mindig simán viselte a sötét haját párhuzamos a szemöldök két ívével és a tisztán metszett szemnyílás felső peremével. Ez a puha hullámzás és visszatérő vonalritmus, ezek a gyöngéd ívek meleg nyugalmat adnak az arcának. Ha hozzávesszük, hogy ezt az egységet lenn az áll ugyanilyen lágy ívű hajlással fogja össze, előttünk lebeg egy női fej, amelynek alapkontúrjai rendkívül harmonikusak. Minden ovális rajta, tehát a legfinomabban nőies, az arcot szinte úgy ringatja el az áll szelíd hajlása, mint egy hajlított talpú bölcső. Az egyetlen vonal, amely ellentmond az arc boldog egyensúlyának, a szájé. Keskeny és hosszú, mint egy gondolatjel. A szájnak ez a tilalmas zártsága és a pillantás mély borongása ezt a vidámságra termett arcot egészében mélabússá teszi, őszies jellegűvé, fájdalmasan merengővé, titokzatossá, majdnem tragikussá.
A színészi játékot külsőleg segítő járulékok: maszk, kosztüm, kellék kiválogatásában éppúgy, mint a belső, indulati kifejezések: könny, nevetés, a suttogás vagy kitörés használatában a lehető legegyszerűbb eszközök híve volt.
A teatralitást, amely minden színészi alkotásnak olyan velejárója, mint a nehéz fizikai munkának a gyorsabb érverés, kemény átéléssel tette közvetlenné és emberi arányúvá. A Pygmalionban például úgy játszotta Elizát, hogy a figura első feléhez, amíg külvárosi, kócos kis virágáruslány, egyáltalán nem csinált maszkot. Nem maszatolta be magát, ahogy ehhez a szerephez általában szokásos, sőt szokványos. Magatartásában, viselkedésében, belülről volt maszatos, a modorában volt olyan fésületlen, lompos és ápolatlan, hogy az egész lány egy kád forró fürdő után kiáltott. De mivel csodák nincsenek és a semmivel színpadon sem lehet kifejezni semmit, megtalálta az egyetlen legegyszerűbb eszközt, amellyel a maszatot és a neveletlenséget egyszerre lehet kifejezni: időnként a kezefejébe, vagy a tenyerébe törölte elcsöppenő orrocskáját.
Eliza lassú kikupálódását dámává emberileg és logikailag azzal hitelesítette és egyben azzal tette elragadóan mulatságossá, hogy előkelő kisasszonnyá való cseperedése közben ez a mozdulat reflexszerűen néha még megismétlődött nála, de félbeszakadt, mert Eliza észbekapott, hogy nem illik.
Belső kifejezési eszközeinek választékosságára, s arra, milyen önfegyelemmel és kifinomodott ízléssel került minden olcsót, hatásosat, elvetve a mesterségbeli sablont és keresve a művészi újat, jellemző, ahogy a Liliom Julikáját játszotta. A szerepet és egy csepp könnyben oldott, vásári selyemcukornak érzem. Két, színészi gyakorlatból fakadó, színpadias könnyel patakzó elérzékenyülést lehet kiváltani benne a közönségből. Varsányi az ízlésesebb, a nehezebb, az emberibb és igazabb megoldást választotta: száraz szemmel játszotta végig. Amit könnyben megtakarított, rápazarolta a szerepre őszinte érzelemben, mély és hangtalan szenvedésben. Mikor a halott Liliomra ráhajol az orvos és gyertyavilágot kér a szemreflex megvizsgálásához, Varsányi Julikája úgy hozza be a gyertyát, mintha reménykedéstől pislákoló szívét tartotta volna a tenyerén. Vizsgálat közben nem Liliomot nézte, hanem az orvos arcát leste, leolvasni róla a hírt: él-e, hal-e a férfi? S azt az érzelemfacsaróan suttogó szöveget a halott embere fölött: „Te csak aludj, Liliom...” - olyan elgyöngüléssel, könnytelenül mondta el, hogy a néző azt érezte, ez a kis cseléd most belül lassan elvérzik.
A Liliomban Csortos Gyulával
