(Interjú. Megjelent a Színházi Élet 1925.október 11-ei számában)
A lakása. Sehol semmi jele annak, hogy itt lakik a legnemesebb, leghalkabb színésznő, kinek a mozdulatai csöndet parancsolnak, és hangja, mint templomi csengettyű csendül meg a színpadon. Polgári rend. Csillár ég, mely halványsárga fényt szitál a polgári, zöld karosszékekre. Csaknem félénken megy át a szobán, leül. Bousquet és Armont új darabjáról beszélgetünk, a színésznőről, színészekről, a művészekről.
– Szóval legközelebb színésznőt játszik.
Ő: Igen. Úgy tetszik, először. Tűnődik. Nem emlékszem, hogy valaha színésznőt adtam volna. Furcsa. Az ember egy életben már mindent játszott, hercegnőt, koldusasszonyt, bankárnét és cselédet, hitvest és kokottot, de csak most kerül sor a színésznőre, ki mindezeket megjeleníti. Manapság ritkán visznek színpadra drámai színésznőt.
– Annál gyakrabban az operettszínpadra. Oda szorultak a színésznők. Ott illegnek mint primadonnák, japán napernyő alatt, kezükben likőröspohárral.
Ő: Azt hiszem, kétféle színésznő van: az egyik csakugyan ez, akit az emberek távolról elképzelnek maguknak. Ez az operettes színésznő.
– Aki azonban sokszor drámát is játszik.
Ő: Mégis legtöbben így látják, ilyennek akarják látni a színésznőt, és - szegények - megütköznek, csalatkoznak, ha nem ilyen. Tehát milyen ez az általánosan ismert színésznőtípus? Ez reggel fölkel - nem - nem reggel - délben vagy délután, selyempongyolát ölt, nyakára drága sált, az ágyban elszív tíz ópiumos cigarettát, csönget a komornájának, hisztérikus rohamot kap, fejgörcsről panaszkodik, majd megfürdik.
– Lehetőleg pezsgőben.
Ő: Úgy van. Akár a rossz regényekben. Föltétlenül morfinista.
– Pardon, ez már divatját múlta. Kicsoda morfinista a XX. században? A divatos színésznő, ki halad a korral, kokainista. Csuklójáról apró szelence lóg, abban tartja a „coco"-t, a „fehér port", egy rejtett kis ezüsttokban pedig az oltótűt. Nem szabad elfeledkeznünk a kéthetente megismétlődő botrányokról, melyek villanyos lendítést adnak pályájának. Híre futamodik például, hogy meggyilkolták őt.
Ő: (hátrasimítja tenyerével dús, fekete haját, mely arcát a maga szép nyíltságában mutatja): Bocsásson meg, nem értek az ilyesmihez. Sohasem értettem. Nem értem – (az asztalra pillant, melyen vastag kötegben hever új szerepe) –, hogy az ilyen színésznő mikor él, mikor gondolkozik, mikor tanul.
– Arra nem marad ideje. De ez nem is fontos. A színpadon úgyse tud játszani. Ennélfogva az életben komédiázik. Eljátssza a művészetek körül lebzselő csőcseléknek azt a színésznőszerepet, melyet megkövetel tőle. Ehhez is kell némi tehetség. Nem akkora, mint az emberábrázoláshoz, de valami mindenesetre. Önmagának stilizálása, az állandó pózolás, egy tartalmatlan szellem hozzátörése egy elcsépelt képhez, mely milliók lelkében él, mint eszmény, szintén munka, hogy úgy mondjam, közszükséglet.
Ő: Ez valami más mesterség lehet. Méltánylom, de idegen tőlem. (Nevet). Teljesen érthetetlen.
– Pedig minden művészetben megtalálhatja. A költő-költőt, ki egészen olyan, mint ahogy X. Y. elképzeli a „költőt". Aki kocsmában, kávéházban, baráti társaságban szenved, mindig a legnagyobb nyilvánosság előtt. Aki nyilatkozataiban folyton magáról beszél, mert írásai úgyse beszélhetnek róla. Aki kiabál, mert hangja gyönge. Aki „harcol", mert tolla tompa. Aki vátesz és megváltó, mert nem képes egy kemény szóban összefogni önmagát. Aztán a festő-festő, bársonysipkájában, füle mellett egy ecsettel, a borzas zongoraművész, ki a villamosba is magával viszi láthatatlan zongoráját. Meg a nyegle szobrász, építész. Ezek a művészi élet szükséges csapadékai. Milyen az a színésznő, akit most fog alakítani?
Ő: Azt megbabonázza a színpad, s fájdalmasan búcsúzkodik tőle. Finoman emberi portré. De mikor játszom, nem tekinthetek önmagamba, a tükrömbe, mert színésznőnek ő is csak olyan színésznő, mint akiről az előbb beszéltünk: színésznős színésznő.
– Hát milyen az igazi?
Ő: (mosolyog): Az igazi? A másik? Az, úgy gondolom - vállat von -, a szemnek érdektelen. Igen, érdektelen. Magánélete semmi esetre sem mutathat sokat a nagyközönségnek.
– Miért?
Ő: Mert szüntelenül dolgozik, a mesterségével bíbelődik. A munkások se nagyon érdekesek. A nagy színésznők, kik állandóan lámpák előtt mozognak, nem valók nappali kirakatba. Csak este, a színpadon színesülnek meg, alakulnak át valami álommá, melyet idegen emberekről álmodtak. Ezért írnak róluk oly ritkán regényt, darabot. Hogy is lehetne megérzékeltetni azt, amint átlendül - titokzatosan - a másik életbe, melyet az idegeivel él? Ez túlontúl bonyolult. Magánügyeit kellene előráncigálni. De mik azok? Duse mit művelt azonkívül, hogy halhatatlant alkotott? Olvasott, szerencsétleneket vigasztalt, órákig nézte Egyiptomban a Szfinxet, betegeket ápolt, mint egy apáca, legföljebb tárgyalt az impresszárióval. Alig különbözött más asszonyoktól, míg nem lépett ki a színre.
– Akkor azonban mindenkitől különbözött.
Ő: Az író ír, a festő fest, a szobrász farag. A színésznő pedig szerepet tanul. Mondjuk: lelkeket mintáz, életeket akar belevetíteni egyetlen mozdulatba. Szobája műhely. Élete munka. Szakadatlan munka.
Otthonában
A gyerekekkel
Szerepet tanul