Nem tudom, gondolnak-e még és hányan az egykori Vígszínházra, amely századunk elején és legalább harminc évig a legjobb, legegységesebb színészgárdával dicsekedhe­tett, s amelyről maga Reinhardt mondta, ő is akkor pályája delén, hogy Párizs és Kons­tantinápoly között egyedül csak Budapesten, a Vígszínházban tudnak játszani? Nem, mintha a Nemzetinek nem lettek volna elsőrangú művészei és művésznői, de az összjá­ték sehol és soha sem volt náluk oly teljes, mint a francia bohózatok és boulevard-drámák e pesti hajlékában, amely legnagyobb sikereit az el nem nyűhető Feydeau-val s a rég feledt Bernstein-nel aratta, rájuk és köréjük építette örökösnek tetsző műsorát, s egy ily műsornak megfelelőn formálhatta homogén társulatát, ahol még a kétszavas szoba­lányok is tökéletesek voltak, s ahol a némaszereplők is oly ékesszólón játszottak, hogy nemcsak látni, de hallani is véltük minden kis érzelmi rezgésüket.

Ebben a környezetben nőtt fel, ebből a környezetből nőtt ki a magas magyar színművészet nem egy csodálatos jelensége. Meg­nevezhetném mindnyájukat, de most csak a legkedvesebb képet szeretném felidézni, az elsőét az egyenlők között, vagyis Varsányi Irénét, a könnyűléptű, ezüsthangú, tündérmosolyú – Irénkéét-, ahogyan nemcsak pályatársai, hanem távoli, névtelen, megbűvölt tisztelői is becézték. Igaz, minden nagysága és hasonlíthatatlan- sága ellenére, őt sem látom egyedül, - mindig, már-már el nem választhatóan, Hegedűs Gyula társaságában, mert legtöbbször ők ketten vezették az együttest, ők együtt adtak neki ritmust, a fe­gyelemnek és a temperamentumnak addig még sose látott har­móniáját, amelyben volt valami a cirkuszi trapézisták félelmetesen vakmerő, és mégis oly légies és spontán gráciájából, bár nem egyszer, sőt sokáig, egész fi­atalságukban, könnyű, nagyon is könnyű műfajokban gyakorolhatták csak képességeiket.

Varsányi Irén, ha jól tudom, Feydeau Osztrigás Micijében aratta első nagy sikerét, s csak később kapott méltóbb szerepeket, még az első világháború előtt, Bródy Tanítónő­jében, Molnár Ferenc Liliomában, és Shaw Pygmalionjában (természetesen Hegedűssel). Mindegyikben helyén volt, mindegyikben forrón ünnepelték, de mindenki érezte (talán ő a legkevésbé, annyira szerényen, ösztönösen, mintegy önfeledten játszott el mindent), hogy többre, jobbra, szebbre érdemes, ha nem is éppen klasszikus vagy hangosan drá­mai szerepekre (bár, ki tudja, milyen Nórát vagy Hildát alakíthatott volna, milyen nemes Cordéliát, milyen elragadó Beatricét, aki fölött, mikor megszüle­tett, tudjuk, hogy egy csillag táncolt) - mivel nagyon is törékeny­nek, nagyon is bensőségesnek, nagyon is pátosztalannak éreztük, s rajongói se látták tisztán, milyen foglalat lehetne elég méltó ehhez a mélyből bányászott drágakőhöz.

Jób Dánielnek köszönhető Varsányi végleges felfedezése, te­hetségének kivirágzása, legjobb énjének kitárulkozása - vagyis találkozása Csehovval. Ki emlékszik még Jób Dánielre, erre a leg­finomabb, legliterátusabb színigazgatóra, aki egyetlen kötetével, az Ifjúkor novelláival a századkezdet legelső elbeszélői közé emel­kedett, s aki a húszas években a bohózatok Vígszínházát Csehov s a magyar színjátszás templomává emelte? S tudjuk-e eléggé, mit köszönhetünk Anton Pavlovics Csehovnak, aki Budapest és a magyar vidék húszas éveinek sötétségét olyan gyengéd iróniával, annyi bánatos költészettel, s főképp olyan mély emberséggel tudta, ha nem is eloszlatni, de legalábbis enyhíteni? Elképzelek egy tanulmányt Csehov ma­gyarországi hatásáról, amely versenyre tudott kelni Maupassant egyeduralmával, s köl­tészettel, emberszeretettel s mély távlattal telítette az egykori érzelgős, vagy komázva anekdotázó, vagy nyersen naturalista novellát. S még erősebben hatottak, legalábbis egy időben, Csehov páratlan színművei, a legmindennapibb élet e legdrámaibb átköltései, egyszerűen, póztalanul, minden szavalás, minden túlzás, minden színfalhasogatás nél­kül, tanúvá majd testvérré, majd bűntudatos cinkostárssá magasítva a nézőt, aki egy egész halódó és máris újjászülető társadalom láttán magára és korára ismert, s magára eszmélt annál könnyebben, mivel a pusztulás képét át-,  meg átszövi a reménységé, akár a késő téli táj fakó gyepét a friss sarjadás, hisz, mint a Shelley-i vers is mondja, akkor van legközelebb a tavasz, amikor leghosszabbnak tűnik a tél.  Boldog nép - írta Lovik Károly 1904 táján -, amelynek ilyen halottja van -, s Lovik után Jób Dániel mintegy másodszor fedezi fel Csehovot a magyar irodalomnak, a Vígszínháznak és Varsányinak. Az öt nagy ­Csehov-darab közül négyet játszat el a Vígszínházban, s Tóth Árpáddal, Kosztolányival fordíttatta ezeket a remekműveket, amelyek így éveken át, a legszebb magyar költői nyel­ven s Hegedűs, Varsányi s társaik feledhetetlen tolmácsolásában szereztek újabb híve­ket annak az Anton Pavlovicsnak, aki ma, a legtombolóbb színházi válság idején is, szelíd mosollyal uralkodik a nyugati fővárosok műsoraiban…

Ma is hálásan, boldogan és megrendülten gondolok ezekre a húszas évekbeli Csehov- és Varsányi-estekre - mert hisz az akkori színházjárók alig tettek különbséget a nagy író és a nagy színésznő színpadi hatása között, oly teljesen, oly maradéktalanul olvadt bele Varsányi a csúnya Szonja, a fejfájós Olga, a vénülő Ranyevszkája, a tüdőbajos Anna sze­repébe. Akár azért, mert, vérbeli színésznőként hálás volt, hogy ily szerepeket talált, akár mert, kora leányaként, éppen jókor élhette át színészi érzékenységén keresztül, a csehovi szemléletet, a csehovi költészetet, akár mert, élete s pályája delén, önmagát formálta s fejezte ki ezekben az elragadó nőalakokban, - sem azelőtt, sem azután nem játszott olyan odaadón, oly lelkesen, oly tökéletesen. Jób Dániel (mint később Bródy Pál) a világ egész drámairodalmát átkutatta a kedvéért, de soha többé nem találtak néki a csehovi­hoz fogható szerepeket, vagy azért, mert a Vígszínház nem szakadhatott el a kor kívá­nalmaitól és termésétől, vagy azért, mert Varsányi géniusza egészen egyéniségében rejlett, - nem adhatott mást, csak mi lényege -, ez viszont, ha tehetségét nem is, de sze­repkörét mindenképpen korlátozta.

Itt merül fel az a meddő s mégis oly sokat vitatott kérdés, mit jelent, s jelent-e vala­mit az értelem s a műveltség a színművészetben. Varsányi, mint nem egy pályatársa, valószínűleg híján volt egy filozófus vagy egy gyárvezető, vagy akár egy irodalomtörté­nész elvont vagy gyakorlati észtehetségének, viszont fölösen rendelkezett a színját­szás valamennyi ritka és nélkülözhetetlen adományával, nemcsak a külső szépséggel, a kifejező arcjátékkal, a legszebb hanggal, a testi varázzsal, nemcsak azzal az öntudatos lélekjelenléttel és biztonsággal, amellyel, legkisebb szerepeiben is, azonnal uralkodott a színpadon (mint aki szerényen vár a küszöbön, hogy egykettőre a központba jusson), hanem azon túl s azon felül az átélés, a meggyőzés, a magávalragadás égi szikrájával, - ez pedig több, ezerszer több a színjátszásban s minden művészetben, mint az ész, a ta­nultság, a szorgalom, a művelődés minden más téren értékes, sőt elengedhetetlen eré­nyei. Láttunk eszes, művelt színésznőket csehovi vagy hasonló szerepekben: kitűnőek voltak, meggyőzők, de egyikük sem ér fel a naiv, a lányosan öntudatlan Varsányival.

Főképp a Csehov-darabokban, Varsányi nem volt Varsányi, természeti tünemény volt, úgy ahogy Csehov megálmodhatta, úgy ahogy mi képzeltük akkor, a húszas években, a segítő, a vigasztaló, a megváltó asszonyiságot: Varsányi, legalább egy évtizedig, egy nem­zedék női eszménye volt. Mikor írja meg valaki azt az egyszerre lélektani s társadalmi ta­nulmányt, amely a színész, a színésznő roppant hatását elemezné a kortársak ízlésére, magatartására, érzelemvilágára? Jászai korában minden vita, minden kis házi perpatvar patetikus hangnemben, nemes öblösséggel folyt le, Náday idején minden gavallér az ő ízlése szerint öltözködött, Csillag Teréz csilingelő nevetését egy ország hölgyvilága utá­nozta, s Hegedűs Gyula hűvös és tartózkodó fegyelmezettségét egy két kezével geszti­kuláló közönség próbálta ellesni, több-kevesebb sikerrel, de változatlan lelkesedéssel. Varsányi utánozhatatlan volt. Őt úgy kellett bámulnunk és elfogadnunk mint egy jelen­séget, magunkba szívnunk mint egy illatot, csodálnunk mint egy messzi csillagot, s tör­hettük a fejünket, hogy vajon minek köszönheti megmagyarázhatatlan varázsát, hajlékonyságának-e, amellyel mindig követni tudta rendezője értelmes és árnyalatos utasításait, színészi ösztönének-e, amellyel az írott szót, mozdulatot, érzelmet azonnal a legérzékletesebb kifejezéssé változtatta, vagy titokzatos, törékeny, szinte nem földi én­jének, amely Csehovban találta meg a maga legigazibb szerepkörét.

Időrendben, ha nem tévedek, Ványa bácsi lehetett az első Csehov-darab, amelyet Jób Dániel a Vígszínház műsorára tűzött, s amelyben Varsányi játszotta Szonyát, s Hegedűs magát Ványa bácsit. Az emlékezet különös anarchiája következtében, az egész darab cselekményéből, alakjaiból, helyzeteiből csak egyetlen képet látok, a befejező je­lenetet, amikor a városi vendégek távozásával az életét elvesztegetett, elgyötört s meg­alázott Ványa bácsi újra egyedül marad unokahúgával, Szonyával s a viszonzatlanul szerelmes, idősödő és csúnya Szonya, aki maga szorulna elsősorban vigaszra, feledve a maga baját, csak bátyjába szeretne némi megnyugvást türelmet, életerőt önteni: „Élni fogunk Ványa bácsi... dolgozni fogunk másokért... „Megpihenünk” - mondja többször is, csodálatosan egyszerű és mégis oly dallamos monológjában, amely gyermekes csitítgatásból látomássá, fohásszá emelkedik - „megpihenünk” ismétli egyre szívósan, mint egy bölcsődalt, görcsösen, mint aki maga se hisz benne, hol hízelgőn, hol rábeszélőn, hol aléltan, hol teljes hittel, s ez a négytagú szürke szó úgy szárnyalt a színpadon, mint egy könnyekben fürdő, és azért is mosolygó Mozart-ária, vagy mintha éjjel, az erdőben riadt madárdalt hallanánk s még ott kinn, az utcán is és otthon, és napok múlva remegve hall­gattuk magunkban, és hallgatjuk olykor még ma is az emberi sors e bánatos és tömör összefoglalását, Anton Pavlovicsszavával s Varsányi lágy zengzetű, tünékeny s rég el­múlt hangján...

Az Ivanov-ban Varsányinak aránylag kis szerep jutott, mivel ebben a darabban szinte minden eltörpül Ivanov, e vidéki Hamlet körül. Anna Petrovna, Ivanov tüdőbajos fele­sége, akit zsidó szülei kitagadtak hitehagyása miatt, szomorúan figyeli férje eladóso­dását s még inkább új szerelmét egy szomszédos földbirtokos-uzsorás lánya iránt. Utánuk megy egy estélyre, ahová őt meg se hívták, s a szerelmesek láttára holtan esik össze a vendégek közt. Itt, ebben a darabban Varsányi alig jut szóhoz s inkább csak né­zése, hallgatása, kezének egy-egy rebbenése mutatta a nagy színésznőt. S mégis, ma is tisztán látom utolsó jelenetében, ahol úgy röppen szomszédjuk s uzsorásuk kártyás és pálinkás társaságába, mint csipogó verebek közé egy sose látott, egzotikus madárféle, erősen kifestve, hogy ne lássák tüdőbajos sápadtságát, selyembe, prémbe, ékszerbe bur­koltan, hogy erősítse önuralmát, s a részeges zsivajgás közt hirtelenül támadt csendben úgy omlik össze, hangtalanul, mint egy cifra, mozgó bábú, amelynek elpattant a rugója.

A Három nővér Olgája, a vénülő, magányos, örökké fejét fájlaló, örökké füzeteit ja­vítgató kis tanárnő, aki moszkvai fiatalsága után egy vidéki garnizonban éldegél, s egyet­len gondja, hogy húgait, ha már nem is boldogan, de legalább biztonságban lássa, szintén nem olyan – hálás- szerep, hogy abban egy nagy színésznő minden képességét megmutathatná. De itt is van egy-két jelenet, aminőt csak egy drámaköltő, csak Csehov tudott kitalálni, s aminőt mi, akkor, csak Varsányival tudtunk elképzelni. Az egyik egy éj­jeli tűzvész visszfénye és visszhangja Olgáéknál, amikor Olga megtudja, hogy férjes húga másba szerelmes, a legkisebb meg nem akar derék kérőjéhez férjhez menni, s Olga min­den munkája, minden illúziója összeomlik. A másik, mikor a garnizon tisztjei búcsúznak a várostól és Olgáéktól, s a kétségbeesett nővéreket - és egy kissé önmagát is - mint mindig, most is a szorgos, józan Olga próbálja megvigasztalni: igaz, az idő elmúlik, el­felejtenek bennünket, de azokban, akik utánunk jönnek, szenvedésünk örömre válto­zik!

Nem tudom, mások is a Cseresznyéskertet tartják-e Csehov legszebb darabjának, de bizonyos, hogy színésznőnek nem írt szebb szerepet a Ranyevszkájáénál. Ezt az alapjá­ban jó, de könnyelmű teremtést, aki egy méltatlan szerelemért, s talán mert nem találja már a helyét ifjúkora oly költői s oly maradi környezetében, házát, birtokát, leányát, egész létét kockára teszi, és aki mint egy nyárvégi vihar, úgy vonul végig a darab négy fel­vonásán, Párizsból való megérkezésétől Párizsba való visszatértéig, - Varsányi talán na­gyon is átszínezte a maga lágyabb, gyengédebb, érzelmesebb vonásaival s ily módon némileg egyszerűsítette a bonyolult teremtés jellemét, viszont annál meghatóbbá, annál elfogadhatóbbá formálta. Itt, Varsányi mellett és körülötte, a rendezés is csodát terem­tett, s káprázatos képeket és színhatásokat hozott ki a sokágú, sokszemélyes és szün­telenül pezsgő cselekményből, amelyet egyrészt a jelképes cseresznyéskert, másrészt és legelsősorban Ranyevszkája-Varsányi fűzött egységbe. Itt talán már nem is a hangja, nem érzelmi futamai, még csak nem is oly méltán híres búcsúzkodó szavai maradtak meg az emlékezetben, mint inkább egész megjelenése, egész művészi mivolta, amely sose csa­pott túl képessége határain, viszont e határokon belül egész játékterét betöltötte. Talán épp ezzel érte el, ezzel az önkorlátozással, ezzel a félénk, óvatos és öntudatos szerény­séggel egész színi pályájának legmagasabb csúcsit, s talán ezért is vonult vissza idő előtt a színpadról, mivel úgy érezhette, hogy minden játékát eljátszotta, utána csak az önis­métlés vagy az elszürkülés következhetett s  -énekesből - Varsányi, nem úgy mint annyi sok pályatársa, nem igen lehetett -  énektanár -, mert azt, amit ő tudott, nem ruházhatta át senkire.

Nem tudom, miközben őt idézem, eléggé hálásak vagyunk-e korunk nagy színészeinek és színésznőinek, érzelmi életünk e nem egyszer leghathatósabb nevelőinek, akik nem­csak a drámairodalom nagy titkaiba avatnak bennünket, nemcsak a színházi Guckkas­ten csodáját szerettetik meg velük, hanem az emberről magáról is szebb, magasabb, nemesebb és tisztább képet nyújtanak, vigaszul és tanulságul szinte egész életükre. Nem szerethetjük őket eléggé, s nem emlékezhetünk rájuk eléggé: hisz mi maradt Varsányiból annyi fényes alakítása után? Néhány kép, néhány mondatfoszlány, néhány dallamtöredék, Szonya vigasza, Olga intelme, Anna Petrovna halála, vagy Ranyevszkája búcsúja, tétova lépte, sírós mosolya, útisáljai s fátylai között, amelyeknek tovatűnését mi is fá­tyolos szemmel kísérjük.

Csehov: Három nővér